Februári számunk tartalmából:
Novák Attila: Végtelenített lemez a Közel-Keleten
„…a háború, még ha szükséges is, de rossz, a bombák nem identitás-elemek, hanem kemény tények, a csonkolt testek és a sok vér látványa pedig emlékeztessen minket arra, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért a földön. Erre pedig nem pusztán a zsidóellenességüket anticionizmusba burkoló szélsőjobboldaliakat, az őrjöngő pániszlámistákat és a tekintetüket az örök elvekre vető, a kettős mércében utazó Izrael-ellenes baloldaliakat kell figyelmeztetni, hanem az Izraelt a saját, már kissé elerőtlenedett karja erős támaszának tekintő zsidó közvéleményt is, nehogy újabb csapdába lépjen be.”
Szántó T. Gábor: Moszkvai napló
A Choral, a moszkvai nagyzsinagóga a város szívében, egy hangulatos, lejtős mellékutcában található. Amikor Golda Meir a ’60-as években idelátogatott és beszédet tartott a zsinagógában, az utcán is tolongott a tömeg, a hatóságok pedig tehetetlenül dühöngtek a szolidaritási demonstráció miatt. Délben lépünk a zsinagógába, s három sarkában látunk csoportosulást. Ironikusan hangozhat, de meglepő egy zsinagógában imádkozáson, kidduson kívül zsidókat látni. Márpedig itt az egyik sarokban fiatalok és középkorúak tanulnak egy idős, hosszú ősz szakállú rabbival, a másik sarokban fiatalabb tanítóval szemben nyugdíjas korúak ülnek a padokban egy tábla előtt, a harmadik sarokban pedig íróasztal mögött szemüveges, öltönyös úr hivatalos ügyeket intéz, ügyfeleket fogad.
Várnai Pál: Beszél még itt valaki oroszul?
Jött a forradalom s bennem a félelem és remény vegyes érzései. Mi ez megint? Felszabadulás vagy a hódoltság folytatása? Megint hálás legyek a szovjet tankoknak azért, hogy esetleg megmentenek egy – mit lehet tudni – pogromtól? Elmentem, itt hagytam az országot. Életem iróniája, hogy sokakkal együtt azért mentem a messzi tengerentúlra, hogy mennél messzebb legyek az oroszoktól – s mivel töltöttem évtizedeket az életemből? Orosz nyelvvel és irodalommal. S kik között? Nagyrészt oroszok között!
Leon Wieseltier: Nyelv, identitás és az amerikai zsidóság botránya
Hogy átérezzük őseink tragédiáját, minduntalan visszaemlékezésekre hagyatkozunk, egyre több és több visszaemlékezésre, így felmerül a veszély, hogy az amerikai zsidó kultúra egy alapvetően visszaemlékezésekre támaszkodó kultúrává alakul át. Nagy szerencsénk tehát szakadékot teremt őseink és köztünk, ők, akiket imáinkba foglalunk, egyre távolabb kerülnek tőlünk, és ha identitásunk megteremtéséhez folytonosságot akarunk őseink kultúrájával, egyre több és több fantáziára lesz szükségünk, ez pedig egyre nagyobb erőfeszítést kíván majd, míg végül már homályba vész a vágy, hogy a régi forrásokat beillesszük életünkbe.
„Máshol erről nyugodtan lehet beszélni” – Schiff Andrással beszélget Sziklai Éva
A hovatartozásom egyértelmű, zsidó vagyok, aki véletlenül Magyarországon született. Na mármost, egy zsidót Izraelben tárt karokkal fogadnak, ennek az országnak az a lényege, hogy minden hitsorsost befogad. Ennek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy Izraelben éljek. Nekem Európa mindennél fontosabb, ebben a kulturális humuszban létezem. Gyakran voltam Izraelben – bár az utóbbi időkben ritkábban – és minden alkalommal rendkívül vegyes és felkavaró élményt kaptam. Azzal a politikával, amelyet ott évek óta gyakorolnak – egészséges lelkiismeretű ember nem azonosulhat. Ezért tartottam fontosnak, hogy – Daniel Barenboim meghívására – múlt júniusban Ramallah–ban is tartottam egy hangversenyt.
Vajda Károly: Áramlat és állóvíz
Neológia a kezdet dinamizmusának és a jelen merevségének feszültségében
A neológia értő és elfogadó módon viszonyult az európai kultúrtörténet friss fejleményeihez, jelesül a részben épp a zsidóság tanításai által is ihletett fölvilágosodáshoz. A zsidó vallási hagyomány történetiségét, fejlődését, vagyis fejlődőképességét, új korok egyre újabb kihívásaihoz alkalmazkodni tudását hangsúlyozta. Alapító kongresszusán éppen ezért vetett el minden, a múltat szent hagyományainkkal összetévesztő, a változásokat, újításokat, ha nem is elvből, de eleve kizáró attitűdöt.
