Ez volt az első Jom Kippurom Izraelben. És összehasonlíthatatlanul más volt, mint az eddigiek. Teljesen más dolgok határozzák meg az ünnepet otthon, a diaszpórában, mint itt Izraelben.
Otthon Jom Kippurkor már javában ősz van. A vastagabb harisnyámat veszem föl a szoknyám alá. Ha jól meggondolom, már a tavaszi kabát is előkerül. Ha a nap éppen süt, azt is gyenge, bágyadt fénnyel teszi már. Igazi őszi ünnepi hangulat van. Benne van a levegőben. A zsinagóga messze van. Azok, ahova szeretek járni, legalább 20 perc sétára, de inkább többre. Mondjuk azt, hogy fél óra, de akkor rendes tempómban megyek. A böjttől elfáradva több is lehet.
Melyik zsinagógába menjük? Természetesen ami még viszonylag közel van. Az ünnepet úgy kell megszervezni, hogy másnap reggel is el tudjak gyalogolni a zsinagógáig, amikor már érzem az éhséget. Az sem árt, ha a délután egy-két órára hazatudok menni ledőlni egy kicsit. Hiába ünnep, kell vinni lakáskulcsot is. Ünnepkor elvileg nem lehet cipelni, de most meg kell oldani valahogy. Az otthoni Jom Kippurokból leginkább az ima élménye, a dallamok maradtak meg. Meg a fejfájás és ahogy rádőlök az imapadra. Amikor böjt végén a fejemet is alig bírom fölemelni. De az imák, dallamok és böjt mögött ott húzódok valahol a háttérben, de mindent meghatározóan: a távolság.
Ez Izraelben nincs meg. Egy 10 perces séta alatt legalább két zsinagóga mellett elmegy az ember. Ha nem több. Tehát biztos találok kedvemre való zsinagógát, rövid távon belül. A városon belül lehet cipelni. Imakönyvet, zsepit, lakáskulcsot. Bármikor hazamehetek a zsinagógából, akár egy pulóverért, mert a légkondi miatt nem lehet megmaradni.
Izraelben Jom Kippurt az ünnep, és nem pedig a távolság határozza meg. Az emberek nem azt tervezgeti, hogy hogyan is fognak eljutni a zsinagógába, hanem azt, hogy melyik zsinagógába menjenek, melyikhez van leginkább kedvük.
Jom Kippurkor Izraelben leáll az élet. Raanana egy kisváros, de még itt is lehetett ezt érzékelni. Az egyetlen autó, amit láttam az egész ünnep alatt, egy rendőrautó volt. Az ünnep estéjén kimentünk sétálni. A város főutcája megtelt emberekkel. Majdnem mindenki ünneplőbe volt öltözve, még a biciklivel száguldozó gyerekek is. Szinte az egész város ott sétált, a mellékutcákon alig lézengett ember. Viszont a főutca úgy nyüzsgött az emberektől, mintha egy hangyaboly lenne. Sokan nem konkrét céllal mentek valahova, csupán a hangulat kedvéért. Próbáljuk csak meg elképzelni, hogy van Magyarországon egy olyan ünnep, amikor minden leáll, nem járnak autók az utcán. Amikor végigsétálhatunk a (nem lezárt!) nagykörúton, úgy, hogy se autóval, se busszal, se villamossal nem találkozunk!
Ekkor éreztem igazán, hogy mekkora ereje van a vallásnak.