Egy izraeli barátom szerint Likud-Kádimá-nagykoalícióra lenne szükség a szélsőségesek és a chárédiek nélkül. Az egy más kérdés, hogy ennek van-e politikai realitása. Amitől nem beszél a cikk, de ami lehetséges: a Likud és a Kádimá korábban egy párt voltak (Likud néven). A középvezetők, akiknek a tárgyalások során szintén van némi relevanciájuk, jól ismeri egymást. Lehet, hogy azon a szinten létrehozhatók kötések, újraköthetők kötődések. A munkapárt is visszariadhat még a jobboldali koalíció veszélyétől. Az persze igaz, hogy a parlamenti aritmetika szerint nagykoalíció kényszere itt nem áll fönn úgy, ahogy Németországban fönnállt.

Netánjáhu anno dazumal gazdaságpolitikájával is megbukott. Ha ő hozzá össze a koalíciót, akkor az az idő, ameddig az fönnáll, elvész az izraeli történelemből. (Miért kell egy sikeres butorügynöknek egy sikertelen politikus babérjaira törni? Hol van az alapító nemzedék politikai tisztánlátása, prudenciája? De nem folytatom, mert túl erős az áthallás az izraeli és a magyar belpolitika között, s a kérdések is rettentően didaktikusak.)

Netanjahu a gazdaságpolitikájával megbukott? Érdekes, én másképp tudom. Sikeres deregulációt hajtott végre, s ahogy az intifáda kezdett kimerülni, 2004-től az izraeli gazdaság nekilódult.
Hol van az alapító nemzedék politikai tisztánlátása? Az alapító atyák mindig csak utólag lesznek nagyok, amikor már meghaltak, mi pedig fogódzót, példaképet keresünk, akire fel lehet nézni. A nagy politikusok mindig utólag bölcsek, mert olyan helyzetben működtek, amiben ma már tisztán látunk (vagy legalább azt hiszzük).