Mielőtt kijöttem volna Izraelbe, sokan riogattak azzal, hogy milyen nehéz lesz elviselni az „izraeli pofátlanságot”, ahogy lelöknek a buszról, kilöknek a sorból. Kicsit féltem is tőle.
Most, hogy kint vagyok Izraelben, egészen másképp látom ezeket a dolgokat. Itt is ugyanúgy vannak pofátlan és kedves emberek, mint bárhol másutt. De valahogy ez az egész máshogy néz ki. Amikor valakitől segítséget kérek, hogy merre kell menni, hol kell leszállni, nem ritka, hogy a közelemben ülő 3-4 többi ember is rögtön bekapcsolódik a beszélgetésbe, mindenki mondja, szerinte hogy, merre, meddig. Sokkal közvetlenebbül, mint Magyarországon.
Viszont ugyanilyen közvetlenek a tolakodásban, egymásnak beszólásban is. Valahogy… hogy is fejezzem ki… mintha otthonosabban mozognának egymás között az emberek.
Múltkor utaztam a tömött vonaton. Nem úgy éreztem, hogy utazom a vonaton és egy csomó másik ember is utazik a vonaton. Inkább úgy, hogy egy csomó ember együtt utazik a vonaton. A kis interakciók, bocsánat, ideülnék, húzódjál egy kicsit félre, ráléptél a lábamra… az apró egymásra-mosolygások, spontán kialakuló beszélgetések. A nagy tömegen hirtelen egy csapat fiatal elég erőszakosan át akart vágni. Félrelökték a többieket, áttapostak a lábakon. Igazi bunkó módra. Az emberek persze mérgelődtek: „Jaaj, hát nem láttok? Mi is itt állunk! Vigyázzatok már egy kicsit!”. De mintha ez is úgy történt volna, ahogy ez ember egy nem túl kedves ismerősével beszél. Nem olyan elutasító ridegséggel dobálták egymásnak a szavakat, hanem inkább olyan bensőséges méreggel. Nehéz ezt az érzést megmagyarázni.
Az ország tele van problémákkal, és mint mindenhol, az emberek itt sincsenek sose megelégedve a kormánnyal. Mindig kell és lehet is valamit szidni. De mintha úgy éreznék az emberek, hogy itt még a „szar is közös”. Amikor Gilad Shalitról, az elrabolt katonáról beszélnek: a MI katonánk, a MIENK, mikor adják már NEKÜNK vissza.
Imádkoznak érte, mindenki a „sajátunk”-ként emlegeti.