Efrájim Kishon nyilatkozta egyszer hajdanában, hogy ha a magyar csapat játszik bárhol a világon, ő mindig nekik drukkol, teli torokkal ordítva. Kivéve, ha Izrael ellen, mert akkor Izraelnek, de csöndben.
Tegnap estére, az izraeli–magyar barátságos labdarúgó-mérkőzés időpontjára egyes csoportok kivetítőt készültek fölállítani a Madách téren, hogy a szurkolók ott követhessék figyelemmel a játékot. A szervezők pontos kilétéről kevés adat áll rendelkezésre, mindenesetre a program szerint a hat órakor kezdődő meccs előtt, 17.30-kor a „gázai mészárlásról” terveztek emlékképeket sugározni. Vári György tanár, irodalomkritikus, országszakértő, exblogger felvetésünkre még délután közölte: nem számít semmi meglepetésre a mérkőzés hazai (utcai) fogadtatását illetően. „Ugyanaz várható, ami leszűrhető az Indexen, a Hírszerzőn, a Magyar Nemzetben, a hetes buszon”, mondta, majd sajnálkozását fejezte ki, amiért ezek a folyamatok hamarabb érték el a kritikus szintet, mint számított volna rá.
Negyed hét körül azonban senki nem volt a helyszínen, inkább olyannak tűnt a város, mint a korán elhalt erdélyi szerző, Darkó István egypercesében: „Békésen szitált a köd az Óváros fölött. November huszonkilencedike volt, az év talán legkülönösebb napja. Az a nap, melyen semmi különös nem szokott történni. Egyhangú köd, csend uralta a néptelen utcácskákat, melyek a harmincadikai reggelt várták. Annak a napnak a reggelét, amelyet az előző ikertestvérének is lehetne nevezni.” A villamoson három ria-ria-hungáriázó ember hamar Ákos-dalok éneklésébe csapott át, majd véget vetett a zenének is. A Sirályból kiinduló néhány másik megfigyelő egy szem árpád-sávos bácsit látott lóhalálában elloholni a helyszínről. Időnként rendőrautók jelentek meg, végül a benne ülők közölték az érdeklődővel, hogy a meccs meg van tartva, de a kivetítő elmarad, üljön be egy kocsmába és maradjon nyugton, és annak sincs jelentősége, ha nem szurkolni, hanem tudósítani jött, mert tudósítani sem lehet.
Az egyébként elég unalmas meccs a reális eredményt hozta, a második félidő kétharmadánál Josszi Benajun, az izraeli válogatott sztárja nagyjából hajszálon múlva begurította a magyar kapuba a labdát. Akkor azt gondoltam, jobb lenne egy hasonlóan reális 2–1, amiben magyar gól is van, de amikor eztán a hátam mögött néhány fiatal a tévéképernyőt látva „mocskos zsidók, utálnak bennünket, bazmeg!” kiáltással toppant be a sörözőbe, arra gondoltam, rúghatnának még az izraeliek vagy kettőt.
Nehéz megjósolni, mi lett volna, ha a kivetítő fölállításra kerül a Madách téren. Értesülések szerint több szurkolói klub ellenkezése vette elejét a dolognak, amelyek kifogásolták, hogy a helyszín túl közel van a Dohány-zsinagógához; nem tudni, döntésükben szerepet játszott-e az, hogy az eseményt többnyire a kuruc.info és a Szent Korona Rádió honlapja hirdette.
Ami már csak azért sem különös, mert sportszempontból meglehetősen érdektelen összecsapásról volt szó. A magyar tévés kommentátor egyenlő erőben találta a két csapatot, sőt a magyarokat jobbaknak titulálta még a bekapott gólt követően is. Az izraeli sajtó elemzői szerint a meccset Izraelben kisebb fölzúdulás előzte meg: Dror Kastan szövetségi kapitány kihagyta a csapatból a népszerű Pini Balilit, azzal a megjegyzéssel, hogy „pontosan tudja, ki mire képes, és hívni fogja őt is abban a pillanatban, amint úgy véli, szüksége van rá”. Bendl Vera jeruzsálemi sajtószemléje rámutatott: Izrael olyan csapatot állított föl, amellyel a következő mérkőzésükön, a görögök elleni világbajnoksági selejtezőn indulnak. A szövetségi kapitány előzetes kijelentése szerint nem az eredmény számított számukra, hanem a fölkészülés. A Jediot Achronot internetes kiadása továbbá megjegyezte az igen triviális valót, hogy az izraeli csapat elég gyengén teljesített, a kedvező eredmény ellenére.
Kaposi Dávid Londonban élő szociálpszichológust, a Van időnk társszerzőjét futballszakértői minőségében szerettük volna megkérdezni a mérkőzésről, ő azonban, arra hivatkozva, hogy azt a BBC nem adja, hirtelenjében végül klasszikus szociálpszichológiai megközelítésből vázolta föl blogunk olvasói számára a cikk elején említett kishoni paradigmát: „A nyolcvanas években egy Norman Tebbitt nevű tory kormánytag feltalálta az ún. krikett-tesztet. Ez azt jelentette, hogy egy dél-ázsiai / karibi stb. bevándorló valós hovatartozása azon mérhető le, hogy az angol–pakisztáni/indiai stb. krikettmeccsen kinek drukkol. A miniszter ezzel nem vált különösebben népszerűvé, mindazonáltal jelentősen szellemesebbnek tekinthető, mint a moldáv kidobóember gondolata arról, ki lehet izraeli állampolgár”, utalva ezzel Avigdor Lieberman, a tegnapelőtti ereci választásokon harmadik helyet elérő szélsőjobboldali Jiszrael Bejtejnu párt vezérére, aki ahhoz kötné az izraeli állampolgárság megadását – sőt, mi több, megtartását –, ha valaki hűséget esküszik a (vallási-etnikai értelemben vett) zsidó államnak.
