Tegnap hajnalban érkeztem meg Izraelbe, hogy az elkövetkező 10 hónapomat itt töltsem.
Első körben 5 hónapig maradok Netanyan, a Beit Elazraki nevezetű gyermekotthonban, és önkéntesként dolgozom.
Először had mutassam be a helyet: az árvaház körülbelül 20 éve működik. Egy Elazraki nevezetű marokkói család alapította. Amikor kivándoroltak Izraelbe, látták, hogy szomszédjaik 10 gyereket nevelnek. Mint utóbb kiderült, egyik sem volt sajátjuk, hanem olyan Holokauszt-túlélők gyerekei, akiket a szüleik – leginkább lelki problémák miatt – nem tudnak nevelni.
Egy idő után, mint ahogy az sajnos gyakran megesik, elfogyott a pénz, és a gyerekeket szélnek kellett ereszteni. Ekkor lépett közbe az Elazraki család, aki közben nagyon megkedvelte az ott nevelkedő kiskölyköket. Pénzt szereztek, és fölépítették azt a házat, ami a mai otthon egyik központi épülete.
Így kezdte meg működését a Beit Elazraki árvaház. Ehhez persze kellett egy talpraesett igazgató is, aki az egészet szépen megszervezi: Yehuda Kohent érte a megtisztelő feladat, aki feleségével folytatott rövid tanakodás után el is fogadta az állást.
Az itt élő gyerekek túlnyomó többsége nem árvaság miatt kerül ide, hanem mert szüleik nem tudják őket nevelni – szegénység, alkohol, drog, agresszió. Mikor Yehuda átvette az otthon igazgatását, először is utánajárt a gyerekek családi hátterének. Kiderült, hogy sokuknak már a szüleik, nagyszüleik is gyerekotthonban nőttek föl. Az alapvető probléma tehát az – jött rá Yehuda –, hogy az ilyen helyeken felnőtt gyerekek nem látnak megfelelő viselkedésmintákat ahhoz, hogy jó szülő válhasson belőlük. Ezért dolgozták ki itt a három alapelvre épülő módszert:
1. Iskoláztatás: az itt nevelkedő gyerekek a legjobb oktatásban részesüljenek. Az iskolába felkészülten érkezzenek, tudják a dolgokat és bátran merjék is mondani, jelentkezzenek.
2. Az „otthon illata”, biztonság: tudják a gyerekek, hogy az itt dolgozó szociális munkások, önkéntes madrichok mindig mellettük állnak és ott vannak az életük minden fontos és kevésbé fontos eseményén. Tiszta, finom illatú ruhában járnak, ami az otthon melegét jelentheti számukra.
3. Lelki egyensúly: pszichológusok és pszichiáterek segítségével kezelik sérült lelküket.
Yehuda Cohen és felesége magyar származású, Yehuda beszél magyarul (még ha egy kicsit törve is). Amit megtudtam az otthonról, azt mind ő mesélte, héber szavakkal tűzdelt magyar nyelven. Lassacskán 20 éve ő az otthon igazgatója.
Szóval most itt dolgozom. Illetve dolgozunk, mások között volt osztálytársammal, Eszterrel. Együtt jöttünk ki erre a programra.
Még pár szó az otthonról. Netanya vallásos negyedében fekszik, úgynevezett „doszik”, vagy „charedik” lakják a környező utcákat. Itt fekete kalapos, pajeszos férfiakat, és hosszú szoknyás, parókás, sokgyerekes asszonyokat kell elképzelni. A gyerekotthon azt az elvet követi, hogy adjuk meg a gyerekeknek a vallásosságot, mint egy választható utat a későbbi életükre. Tehát itt a vallás szabályai szerint élünk, még ha nem is szigorúan véve. Amennyit egyelőre értek ebből, az az, hogy a lányoknak kötelező szoknyában járni, a fiúknak meg kipában. Az itt dolgozóaknak is, tehát ez rám is érvényes (mármint a szoknya).
Huhh, hát ez az hiszem elég tömény bevezető volt így elsőre. De hiába, e nélkül nem lehet megérteni ennek a helynek a szellemiségét, és elképzelni, hogy milyen is lehet.
Ma volt az első munkanapom. Egyelőre az egészen pici gyerekekkel dolgozom (héberül ’tinokia’), 2 és 6 éves kor között. A kisebbek vannak többen. Az otthon különálló épületekből áll, kor szerint szétbontva. Ebben a házban jelen pillanatban 11 gyerek él. Ez az a hely, ahova az egészen pici gyerekeket viszik, amikor nagyon gyorsan kell őket elválasztani a családjuktól. Az itt lévő gyerekekről nem tudhatják a szüleik, hogy hol vannak, nem találkozhatnak velük.
Reggel hétre mentem dolgozni, éppen akkor kezdték meg a gyerekek reggeli fürdetését. Amikor egy gyereket lefürdettek, kezében egy adag ruhával odaküldték hozzám, hogy öltöztessem föl őket. Most, ahogy így visszagondolok a reggelre, nagyon-nagyon elszomorodom. Szegény kicsik! Ők egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy rosszak legyenek. Ahhoz túl sokan vannak egy helyen, túl kevés felnőttre, mindig jól kell viselkedniük. Jöttek reggel hozzám – először láttak életükben! – a kis ruhácskájukkal, hogy adjam rájuk. És olyan megadással álltak, amíg öltöztettem meg fésülgettem őket! A legkisebb figyelmességért és szeretetért is olyan hálásak!
Az itt dolgozó emberek (önkéntesek és mások) kedvesek, segítőkészek és nyitottak. Ennek, és Eszter nagyon-nyitottságának (és hogy engem is lerángatott ma is meg tegnap este is a tengerpartra) köszönhető, hogy már a második napomon Izraelben ilyen jól érzem magam!
