Sajnos. Demokráciában ez a szabály. Ha minimális formaságokra ügyelnek, az agresszív gyűlölködők vidáman masírozhatnak – mindig valakik ellen, a valakik pedig félhetnek. Budapesten leggyakrabban mi, zsidók vagyunk valakik – mostanában, leginkább 2006 óta, mióta az új típusú szélsőjobb megjelent az utcán.
A szélsőjobb két hivatásos forradalmára ismét talált ürügyet egy kis gyűlölködő felvonulásra. A Hősök terén rendezendő „hanukkai rekordkísérletet” sikerült a magyarság elleni támadásként beállítaniuk, s legott a Dohány utcai zsinagóga elé hirdettek Árpád-sávos ellentüntetést, jó előre beharangozva az erőszakot is. („…nem tudjuk garantálni, hogy a mélyen sértő esemény kapcsán jogosan felháborodó hazafiak nem vesznek-e elégtételt, stb.”) Vagyis: erőszakra buzdítottak a magyar zsidók első számú szimbolikus épülete ellen. Ezzel átléptek egy határt. Ez egyrészt nem meglepő: hivatásos forradalmárok (értsd: utcai akcióhősök) ebből élnek, a média figyelméért újra és újra meg kell harcolniuk. De ez nemcsak szájhősködés. Ha nem állják útjukat, egészen biztosan be is váltják a fenyegetésüket. Addig mennek el, amíg hagyják őket.
A rendőrség nem engedélyezte a zsinagóga előtti tüntetést, mert "akadályozza a Dohány utca forgalmát". A Fidesz és a KDNP pedig megfélemlítő célzatúnak nevezte és elítélte az akciót. Nem semmi. A hatalom tehát lépett az ügyben, és akiktől elhatárolódást szoktunk várni, azok, ezúttal, ezt megtették.
Képzeljük el, ha mindezt nem teszik meg és a két politikai huligán vezetésével erőszakos akciókra kerül sor a Dohány utcai zsinagóga előtt. Ennek szimbolikus jelentőségét nem kell magyarázni. Képzeljünk el egy tudósítást a New York Times-ban valami ilyen címmel: „Main synagogue vandalized in Budapest”. Ez súlyos árnyékot vetne az egész magyar politikai elitre: a kormánypártot a tehetetlenség, a jobboldali ellenzéket pedig a cinkosság vádja érné. Mivel erre egyiknek sincs szüksége, mindkettő jó előre megtette a szükséges lépéseket.
Megnyugodhatunk. A mai napon.
