„Tovaris ucsityelnyica, ja dakladivaju vam, sto szasztav gruppi voszemnadszaty ucsenyikov, nyikto nye atszusztvujet.” – rémlik fel bennem harminc évvel ezelőttről a középiskolai oroszórák maradványa, ahogy Moszkvában sétálunk. Sajnos, többre nem emlékszem, erős ellenállás élt bennem a kötelező orosztanulással szemben.

Könyvbemutatómra érkeztünk: Lágermikulás című novelláskötetem orosz kiadásának lesz premierje a Non/Fiction könyvfesztivál alkalmából a Magyar Kulturális Intézetben.

            Hazudnék, ha azt mondanám, Oroszország földjére lépve nincs bennem félelem. Életem első huszonhárom éve, s ebből vagy tíz már tudatosan, úgy telt, hogy tisztában voltam vele: diktatúrában élek.

Míg az előző magyar zsidó nemzedék számos tagja bizonyos hálát és lojalitást érzett a „Szovjetunióval” kapcsolatban, hiszen az életüket mentették meg, én már nemcsak a lágerek és a pesti gettó felszabadítóit, kevés életben maradt rokonom megmentőjét, hanem a megszállókat, az elnyomókat is láttam bennük, és ennek megfelelő ellenszenvvel viseltettem a kommunista rendszer és az orosz birodalom iránt. Tagadhatatlan: ez az élmény oroszellenes előítéleteket is okozott, noha tudtam, hogy az ország népe maga is áldozata részben a diktatúrának, ezért szolidaritást is éreztem egyszersmind velük. 

Szántó T. Gábor teljes cikke itt olvasható.

A moszkvai Korál zsinagóga