Anyámmal évtizedekig leveleztünk. Hetente jött-ment a légiposta Kiskunhalas és Kanada között. Amikor, nagyritkán, a származásunkra vagy felekezetünkre került a sor, anyám a „hitsorsos” szót használta. A zsidó szót – amely egyébként, például az oroszban pejoratív – sosem említette. Elszoktunk tőle, ma sem igen használatos.
Erre zsidó, nem zsidó, ha csak nem szitkozódik – gondosan vigyáz.
A minap – ezt csak hallottam – egy Wallenberg megemlékezésen a szónok mindent elkövetett, hogy azt a szót, hogy zsidó, ne kelljen kiejtenie. Az elmúlt rendszerekben, különösen a Rákosi érában, inkább csak összekacsintva, suttogva lehetett a rendszert szidni, akkor is előbb jól körülnézve. A zsidóságról meg csak úgy, „unter uns gesagt” beszéltünk. Ma sincs másképp. De az „átkosban” jó volt az összekacsintás kéjes érzése. Ez viszont ma nincs.
Ülök a 22-es buszon. Egy épület előtt elhaladva kérdezi egy asszony férfi ismerősét: – Mi ez az épület? – Majd később megmondom, hangzik a válasz. Mert Isten ments, hogy mások előtt kimondják: ez a Lauder iskola. Egy másik eset: Megint autóbuszon a Normafa felé. Szemben ül két asszony. – Ez a Turulszobor. Le akarják bontani. Igen, hát a zsidók, akiket 1944-ben deportáltak... De ez a szobor mégiscsak egy szimbólum. Egyikük észreveszi, hogy fülelek s alig észrevehető jelekkel adja tudtára beszélgető partnerének, hogy most ne, majd később. Sajnáltam. Szívesen megmagyaráztam volna nekik, hogy a rosszemlékű Turul Szövetség egy 1919-ben alakuló szélsőjobboldali egyetemi szervezet volt, amely, többek között, zsidóverésekről volt nevezetes. S igaz, hogy később nagy hívei voltak a zsidótörvényeknek, talán a holokausztnak is előfutárai, de a szervezetnek közvetlen kapcsolata, legalábbis tudomásom szerint, a deportálással nem volt. Azt viszont egy pillanatig nem vitattam volna, hogy a szóban forgó szobor valóban szimbólum értékű.
Megint buszon: Változatosság kedvéért most a tömegközlekedés a téma: beszélgetőtársam egy idő után: – Ne politizáljunk!
Még mindig buszon (de egy másikon). Nem tudom mi ütött belém, de szükségesnek éreztem, hogy a Népszabadságból valamilyen hírt kommentáljak egy asszonynak. Ő meghátrált s annyit mormogott a társának: – Még megvernek.
Orvosi rendelőben. A pasas szidja a rendelést, majd (borítékolhatóan): – Nem akarok politizálni.
Bezzeg próbáljon meg csak valaki velem politizálni. Egyszer a Széna téren ácsorogtam, uram bocsá’ egy Népszabadsággal a kezemben. Két nő, az egyik felkiált: – Még vannak, akik ezt olvassák?! Mire én (nem kis vehemenciával): – Lőtték már Magát a Dunába? A nő: – Hol van az már?
Óvatosak lettünk. Panaszkodunk napestig, de a világért sem politizálunk. Kár.
Vagy mégis politizálunk?
A kritikus Gyurcsány-csomag előterjesztésére összegyűlt parlamenti ülésszakról érkeztem, kissé izgatottan az SZTK-ban. Ott egy korombeli hölgy, a Népszabadsággal a kezében elkezdte korholni az ellenzéket. Majd szóba került a szenvedélyes jogvédő jogásznő. Megjegyeztem, hogy a hölgy bezzeg megválogatja, kiknek a jogait védi: az utóbbi években például nem állt ki a melegek sokak által kétségbevont jogaiért. Erre egy harmadik személy, szintén hölgy, közbevetette, hogy a melegek nem szorulnak védelemre, ők meg tudják védeni magukat. Meg micsoda dolog az: meztelenül szaladgálni az utcán. Különben senki sem akarta őket bántani. Mivel további pár mondat után kiderült, hogy egyebekben sem jutunk közös nevezőre, előbbi beszélgetőpartnerem leintett: hagyjuk abba. – Nem látja a hölgyön a nemzetiszínű szalagot? Láttam, de a beszélgetés úgyis abbamaradt volna. Hát már csak ennyit jelentene a nemzetiszínű szalag? Amit én olyan büszkén hordtam gyerekként március 15- én? Mit szólna most ehhez Petőfi?
(Kép: index.hu)
