A sajtó információi szerint Suchman Tamás szocialista képviselő fenyegető csomagot kapott, melyben magyarázatként a következő "német" "mondat" olvasható: "SCHMUTCING = Dávid-csillag ábra = MORD, TOD IHR DRAUF."
Borzongató mondat. A sajtó le is fordította: "mocskos = zsidó = gyilkos, halál rád". A sajtó ugyanis ért németül és ért hungaristául is: Végletekig azonosulni képes egy dühödt, magát tanulatlan németséggel kifejezni igyekvő rasszistával. Elemezzük a fenyegetést!
A Schmutcing szónak semmi értelme, ráadásul el is írták: írásmódja a német ortográfia legelemibb szabályainak sem felel meg. Csak a szó töve érthető. Schmutz mocskot jelent, de az antiszemitizmus zsargonja nem ezzel, hanem a dreckig jelzővel illette a zsidókat mindig, ráadásul általában szóösszetétellel élt: A Drecksjude kifejezés járta. A mondat tehát szótározás eredménye, s az elkövetőnek alighanem most akadt először német szótár a kezébe. A folytatás is ennek megfelelő. Az elkövető ugyanis nincs tisztában azzal az elemi ténnyel sem, hogy az indogermán nyelvek nem agglutináló, hanem flektáló nyelvek. Úgy gondolta tehát, elegendő, ha vesz egy névmást és egy elöljárószót, melyről ő nem tudta, hogy az a szó előtt áll, s e kettőt összekapcsolja. A mi egyszerű hungaristánk kinézte tehát a szótárból a lefordítandó magyar nyelvű dühkitörés ("Halál rátok!") egyes elemeit, majd egymás után írva összekapcsolta azokat. Ebből lett a meglehetősen meglepő TOD IHR DRAUF alak, melyet nagyon nehéz szabatos magyarsággal visszaadni, kb.: "Halál ti rája". Németül végletesen setesuta, szánalmas, nevetséges. A düh ugyanis rövid, de tökéletes nyelvhelyességű mondatokban tör elő a dühöngőből. Ezért azután a dühöngő nem idegen nyelveken dühöng. A düh diszkréciót, meghittséget, anyanyelvet igényel. A düh nem fontolható meg előre, nem tervezhető el, márpedig itt éppen ez történt. Egy magyar polgártársunk fejébe vette, hogy ő bizony németül dühöng majd. Nyelvi ismeretek hiányában fölvállalta annak veszélyét is, hogy idegen nyelvi jelenségek buktatói közt vergődjék. Kis ország, kicsi kultúra, gondolhatta, s legott nagy-nagy kisebbrendűségi érzések szállták meg a lelkét. Zsidózni németül kell, magyarul nem elég előkelő, nem elég félelmetes, gondolhatta, s máris hatalmába kerítette a pseudomultilinguális reálsznobizmus. Az újságírók pedig egyrészt igyekeztek tompítani a fenyegetést, amikor a többes szám második személyű névmást egyes szám második személyűvé ferdítették, másrészt azon voltak, hogy föloldják a kínos nyelvi lapszust, s úgy fordították le az elértett üzenetét, hogy épp az érdekest, épp az eredetit, a szívhez szólót, az elvétést sinkófálták el a hírből. Így esik egybe az egyén és egy szakma hibája: collapus ez a javából.
S ha már az egybeeséseknél tartunk: Lám csak, be "szép", hogy a hungarizmus politikai és nyelvtudományi jelentése igenis egybeeshetnek!
