Szombatblog

A Szombat - zsidó politikai és kulturális folyóirat blogja

Friss topikok



Őket olvassuk

Judapest

  • Hibás feed URL.

Címkék

ágoston vilmos (1) álhír (1) államszocializmus (1) antiszemitizmus (8) ariel toaff (1) auschwitz (1) az ördög vigyorgott a lángokból (1) bence györgy (1) bíró zoltán (1) bitter brunó (1) bojkott (1) budapest (1) budapesti zsidó hitközség (1) bzsh (1) chabad (1) cigányság (2) cionizmus (1) csurka istván (1) elvis costello (1) erdély (5) erdélyi zsidóság (1) esterházy jános (2) faludy (1) fasiszta (1) fidel castro (1) foci (1) franka tibor (1) garai andrás júda (1) gáza (18) haláltábor (1) hanuka (3) havanna (1) heisler andrás (1) hellókarácsony (3) hering józsef (1) heti válasz (1) hippi (1) hírszerző (1) hitközségek szövetsége (1) holokauszt (3) holokauszt emléknap (2) holokauszt tagadás (1) hungarizmus (1) identitás (1) interjú (2) internet (2) irodalom (4) izrael (30) izraeli hadsereg (1) jobbik (2) jobboldal (1) johnny rotten (1) john lydon (1) judapest (1) kereszt (1) kertész imre (1) kolozsvár (1) komlós aladár (1) koncert (1) kossuth rádió (1) kuba (1) lágermikulás (1) lapbemutató (2) libanon (1) lovas istván (1) magyarország (1) magyarországi zsidó (1) magyar hírlap (2) magyar nemzet (1) maszorti (1) mazsihisz (6) médiafika (5) megváltó (1) morvai (1) moszkva (1) náci (1) neofasiszta (1) neológ (1) neológia (1) népszabadság (1) nobel díj (1) obama (2) oroszország (1) ortodox (1) p.i.l. (1) palesztin (4) pályázat (1) politika (2) pszichoanalízis (1) púrim (1) radnóti zoltán (1) reform (1) rendszerváltás (1) seszták ágnes (1) sex pistols (1) siratófal (1) spiró györgy (1) szélsőjobboldal (11) szeptember 11 terrortámadás (1) színház (1) sznobizmus (1) szőcs zoltán (1) tel aviv (1) tgm (3) tüntetés (2) új élet (1) ünnepek (1) updike (1) vallás (1) véres húsvét (1) vészkorszak (1) világháború (1) zene (1) zoltai gusztáv (1) zsidó (4) zsidónegyed (1) zsidótörvények (1) zsidó felmenők (1) Címkefelhő

2009.01.27. 20:33 Szombatblog

Holokauszt-emléknap mindenkinek. Lehetnek-e az univerzális elvek diszkrimináció eszközei?

Címkék: holokauszt emléknap bence györgy

(A Szombat 2006 januárjában Új antiszemitizmus címmel tartott konferenciáján hangzott el Bence György előadása. Ez a szöveg az elhunyt filozófus utolsó munkái közé tartozott.)

Előadásom három részből állna, ám ebből – idő hiányában – csak két pontra tudok sort keríteni. Először egy esetet ismertetek: 2005-ben, a londoni terrortámadások után, brit muszlim vezetők azzal a javaslattal álltak elő, hogy a 2004-ben hivatalosan bevezetett holokauszt-emléknapot helyettesítsék egy általános, minden népirtásról megemlékező gyásznappal. Indoklásuk szerint a holokauszt-emléknap egyedül a zsidó áldozatok emlékét őrzi, ezért diszkriminatív, túl kellene rajta lépni.

Az alábbiakban ismertetem a vita menetét 2006 januárjáig, majd kritikai észrevételeket fűzök a vitában elhangzott érvekhez. Kérdéseim az alábbiak: Elfogadható-e ez a javaslat, illetve a mögötte meghúzódó felfogás? Van-e antiszemita éle? Megengedhető-e – az adott esettől függetlenül, illetve azon túlmenően –, hogy egy állam a népirtás bizonyos esetét kiemelje, külön kezelje? Nem jelent-e ez valóban diszkriminációt – legalábbis szimbolikus értelemben – más népekkel szemben, amelyek szintén népirtás áldozatai voltak? Milyen alapon lehet amellett érvelni, hogy a zsidók ellen elkövetett népirtás különös figyelmet érdemel?

Így jutok el majd – a politikai diszkusszión és a zsidó vonatkozásokon túli – politikaelméleti, politikai filozófiai kérdésekhez, az eredetileg tervezett harmadik ponthoz, de ezt már éppen csak érinteni fogom.

Mindjárt a bevezetőben jelzem, hogy nincs szó egyedülálló esetről: más összefüggésben, más oldalról is elhangzanak olyan javaslatok, melyek szerint univerzalizálni kellene a megemlékezést; nemcsak egy – történelmileg előfordult – esetről, hanem mindig, minden hasonlóról is meg kellene emlékezni. Csak egyetlen példát említenék. A német menekültek szervezete felvetette, hogy emlékművet kellene állítani, megörökítendő a második világháború végén elűzött kelet-poroszországi, szudétaföldi és magyarországi németek szenvedéseit. Mondanom sem kell, hogy a lengyelek dühödten reagáltak, a német baloldal pedig érdekes kezdeményezéssel állt elő: a javasolt helyett inkább egy minden földönfutóvá tett népcsoportot megjelenítő emlékművet kellene állítani, lehetőleg lengyel–német kooperációban. Erre és a többi hasonló esetre nem térhetek ki, de remélem, hogy a bevezetőben említett eset tárgyalásából is sejteni lehet majd, mi az álláspontom a kapcsolódó politikai filozófiai kérdésekben. Ezzel rátérek magára az esetre.

A 2005. július 7-i londoni terrortámadás után a brit kormány a terrorcselekmények megismétlődésétől, ugyanakkor moszlimellenes kilengésektől tart. Ezért mozgósítja, bevonja a moszlim vezetőket, arra próbálván rábírni őket, hogy ítéljék el a terrorcselekményeket, és – ezzel egyidejűleg – tegyenek javaslatokat, miként lehetne elejét venni a szélsőséges nézetek terjedésének a moszlim fiatalok körében. Tanácsadó testületeket, vizsgálóbizottságokat állítanak föl. Az egyik ilyen bizottság állt elő azzal a javaslattal, hogy a 2001-ben bevezetett hivatalos holokauszt-emléknapot helyettesítsék egy általános népirtásnappal. A bizottság egyik tagja azzal indokolja a javaslatot, hogy a külön megemlékezés a holokausztról azt a látszatot kelti, mintha a nyugatiak élete többet érne másokénál. Márpedig ez szerinte sérti a moszlim fiatalokat, amit a szélsőségesek kihasználnak.

A javaslatot felkarolta a Moslem Council of Britain (MCB), az Egyesült Királyságban működő legnagyobb moszlim ernyőszervezet, amely négyszáz mecsetet és egyéb vallási csoportosulást képvisel, és amellyel a kormány leginkább kapcsolatban áll, ha a Nagy-Britanniában élő moszlimokkal óhajt érintkezni. Innentől kezdve az MBC elnöke, Sir Ikbal Sakranje válik a vita főszereplőjévé.

Sakranje brit kelet-afrikai családból származik. Tudni kell, hogy az afrikai brit gyarmatokon általában az indiai volt a kereskedő és a professzionális elem – magyarán: ott ők voltak a zsidók. A brit uralom végén elűzték őket, illetve a várható következményeket előre látva elmenekültek. Így Sakranje családja is az Egyesült Királyságban telepedett le. Sakranje ott járt iskolába, majd átvette a családi vállalatot.

1997-ben részt vesz az MCB alapításában, melynek célja az iszlám elismertetése, jó viszony kialakítása a kormánnyal és a társadalom más csoportjaival. Már 1999-ben kitüntetik, és éppen a most tárgyalandó események előtt ütik lovaggá a királynő születésnapján, érdekes módon az országos főrabbival együtt, a jótékonyság és a közösségek közti jó viszony ápolása terén szerzett érdemeiért. Sakranje a maga köreiben aránylag mérsékeltnek számít, támadják is ezért a radikálisok, akik nem egyszer próbálták elmozdítani az ernyőszervezet éléről. Ugyanakkor egyes megnyilvánulásai a kívülálló szemében elég szigorúnak tűnnek: Salman Rushdie-ról például azt nyilatkozta, hogy az általa elkövetett blaszfémiáért a halál is túl csekély büntetés.

Sakranje a holokauszt-emléknap helyettesítéséről szó szerint az alábbiakat mondta: „A holokauszt üzenete az, hogy ilyen soha, soha többé ne fordulhasson elő. De ez az üzenet csak akkor fog hatni, ha nem alkalmazunk kettős mércét az emberi életre. A moszlimok úgy érzik, kirekesztik őket, mert az ő életüket kevésbé tartják értékesnek a holokauszt idején kiontott életeknél.”

A várható felzúdulás nem maradt el, a javaslat előterjesztőit, mindenekelőtt az MCB elnökét, Sir Ikbalt, antiszemitizmussal vádolták. Erre ő így válaszolt: az MCB sohasem helyezkedett a holokauszttagadás álláspontjára, mindig támogatta a kormány törekvését, hogy megemlékezzen a nácik által elkövetett rémtettekről, ám ugyanebben a nyilatkozatában megismételte, sőt még világosabbá tette a kritikus állítást. „A második világháború után a világ megfogadta, hogy ilyesmi soha többé nem történhet, ám ennek ellenére ugyanazt a barbarizmust alkalmazták más népeken, Vietnamban, Kambodzsában, Ruandában, Boszniában, Csecsenföldön, és legutoljára Darfurban. Ezért mondtuk azt, hogy közös emberi mivoltunk a más népek ellen elkövetett bűnök elismerését is megköveteli.” A brit kormány nem tette magáévá az általános népirtásnap ötletét, sőt éppen ebben az időben állították föl a holokauszt-megemlékezést szervező bizottságot, amelynek védnökségét maga a királynő vállalta el. Talán ennél is fontosabb, hogy novemberben az ENSZ az egész világ számára holokauszt-emléknappá nyilvánította január 27-ét, Auschwitz felszabadulásának napját.

A brit moszlim vezetők – valószínűleg e fejlemények hatására – decemberben enyhébb húrokat kezdtek pengetni: úgy tűnt, nem fogják bojkottálni a holokausztnapi megemlékezést. Sir Ikbal kissé nyegle hangon, de alapjában véve békülékenyen nyilatkozott: „Ha a zsidó közösség annyira ragaszkodik a holokauszt névhez, akkor maradjon ez a neve az emléknapnak.” De mindjárt hozzátette, hogy szükség lenne egy másik ünnepre is, amelyen a többi népirtásról is megemlékeznek. Azóta azonban ismét megmerevedett az MCB álláspontja: a szervezet pár napja bejelentette, hogy mégis kitart a bojkott mellett, mert a holokauszt-emléknap nem eléggé befogadó jellegű.

Mindez – ha nem ilyen témáról volna szó – akár komikus is lehetne: senkit sem szabad „kirekeszteni” a népirtásból. De figyeljünk csak oda a szóhasználatra: „befogadó”, „kirekesztő”. Azt akarják tehát mondani, hogy egy modern jogállamnak csakis olyan aktusai lehetnek – bármilyen ügyben, bármilyen összefüggésben –, amelyhez árnyéka sem fér a diszkriminációnak, különösen nem a rassz vagy vallás szerinti megkülönböztetésnek. Ez jelzi, hogy az antiszemiták is fejlődnek, magukévá teszik a mai liberalizmus nyelvét: már nem csak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéhez hasonló összeesküvésekre képesek hivatkozni – bár azokról sem feledkeznek meg.

Mert félreértés ne essék, itt ügyesen csomagolt, de antiszemita megnyilvánulással van dolgunk. Sir Ikbal népirtáslistáján – Vietnam, Kambodzsa, Ruanda, Csecsenföld, Darfur – a legtöbb esetben nem moszlimok az áldozatok, sőt: Darfur esetében éppen ők az elkövetők, az áldozatok pedig keresztények, illetve (ahogy a sajtó szereti nevezni) animista feketék, vagyis nem monoteista vallás hívei. Ám ez valójában csak taktika, könnyű átlátni rajta – valószínűleg éppen az a cél, hogy könnyen átlátható legyen. Mert az eset, amelyre valójában gondolnak, a palesztinok esete. A rejtett, de könnyen kivehető mondanivaló nem más, mint hogy „miért csak a zsidókat sajnálják, amikor a zsidók és a zsidó állam is népirtást követett el, követ el”. Más brit moszlim vezetők ugyanebben a vitában nyíltan kimondják ezt. S magának az MCB-nek a honlapján is bőven lehet találni olyan szövegeket, amelyek a palesztinok elleni genocídiumról szólnak. Robert Wistrich, a jeruzsálemi Héber Egyetem történésze úgy értelmezi ezt a taktikát, hogy a nyári terrortámadások után a moszlim vezetők kénytelenek voltak elhatárolódni a militáns iszlamizmustól, ám ezt ellensúlyozandó (hogy ne szakadjanak el teljesen radikális követőiktől), bedobták az általános népirtásnap ötletét, illetve azt a gondolatot, hogy a holokauszt-emléknap diszkriminatív.

Ennyit az ügy napi politikai vonatkozásairól, amiben – csak a sajtóból ismerve a viszonyokat – közelebbről nem merek állást foglalni, de nem akarom véka alá rejteni, hogy meggyőzőnek tartom Wistrich elemzését (amit egyébként a BBC Sakranjéről írt tudósításai és portréja is megerősítenek).

Van azonban egy általánosabb vonatkozása a kérdésnek, ami akkor is figyelmet érdemelne, ha nem csak taktikából alkalmaznák a liberális nyelvet és nem alig burkolt antiszemitizmusról volna szó. Nevezetesen: valóban mi indokolja a holokauszt kiemelését a többi népirtás közül? Ennek a kérdésnek a tárgyalásánál legokosabb, ha eltekintünk a palesztinok ügyétől. Bár ezt Sakranje és a hozzá hasonlók nem fogadják el, azon nincs mit elmélkedni, hogy bármilyen akciót követ el Izrael a palesztinok ellen – s itt nyilván sokféle jogos kritikának van helye –, a népirtás és a népirtás kísérletének vádja teljesen légből kapott.

Értelmes diszkusszióra csak akkor kerülhet sor, ha a népirtás valóságos eseteivel foglalkozunk, mert ilyenek, és ezt senki sem akarja kétségbe vonni, valóban bőven voltak a modern történelemben a zsidók elleni genocídiumon kívül is. A kérdés tehát az, hogy ezekben az esetekben hasonló népirtással van-e dolgunk, és ha ezt megengedjük, akkor lehet-e jóhiszeműen, minden antiszemitizmus nélkül is képviselni azt az álláspontot, hogy diszkriminatív, kirekesztő jellegű a zsidók elleni genocídium kiemelése, a külön megemlékezés.

A fenti két kérdés közül főként az elsővel szoktak foglalkozni, s a vitának könyvtárnyi irodalma van. Azért irányul elsősorban erre a kérdésre a figyelem, mert általában úgy vélik: a második kérdésre adandó válasz az első kérdésre adott választól függ. Úgy vélik, ha valaki arra az álláspontra helyezkedik, hogy az örmények vagy a ruandai tuszik ellen elkövetett népirtás ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a Soá, akkor ebből egyenesen következik, hogy igaza van Sakranjénak és a hozzá hasonlóknak: nem helyes a külön megemlékezés, sőt tulajdonképpen sértő a nem zsidókra nézve.

Nem megyek bele az első kérdés diszkussziójába, nemcsak azért, mert ehhez sokkal több időre lenne szükség és nem ismerem kellőképpen a vonatkozó irodalmat, hanem elsősorban azért, mert más irányban keresem a választ. Nem felesleges, nem terméketlen a holokauszt sajátszerűségét, netán egyedülálló mivoltát kutatni. De legalább ilyen fontos elismerni, hogy a második kérdésre adandó válasz nem következik egyenesen az elsőre adott válaszból. Abból, hogy elismerjük: voltak más, a holokauszttal értelmesen és jóhiszeműen összehasonlítható esetei is a népirtásnak, nem következik, hogy igaza volt a brit moszlimoknak, akik csak azt tartják megengedhetőnek, ha megkülönböztetés nélkül, egyszerre, minden népirtásról szól a megemlékezés. Ugyanis felfogásom szerint, mellyel remélem, nem állok egyedül, valójában nem csak azért fontos a számunkra, hogy a Soáról megemlékezzünk, mert ehhez fogható népirtás nem volt a történelemben, hanem azért is, mert a zsidók ellen elkövetett genocídium a német, a magyar, az európai, a nyugati történelem saját külön szégyene. Amelynek megértése nélkül nem tudjuk kellőképpen felfogni, hogy milyen veszélyek leselkednek a saját civilizációnkra. Egy ilyen megközelítés nem univerzalisztikus, nem abból indul ki, hogy vannak olyan, a népirtás minden esetére alkalmazható jellemzők, amelyek alapján a holokauszt különleges, minden más esetnél szörnyűségesebb népirtási program. Nem ebből indul ki, mivel ma már ez nem tartható, hanem abból, hogy minden közösségnek, minden politikai közösségnek elsősorban a saját bűneivel kell foglalkoznia, amelyek akkor is különlegesen fontosak lehetnek a számára, ha más politikai közösségek még nagyobb bűnöket követnek el.

Ez a megközelítés nem univerzalisztikus, hanem - filozófiai műszóval - unitarisztikus vagy unitárius. Ebből a megközelítésből az következik, hogy a holokausztról való megemlékezésnek minden közösségben másképp kellene alakulnia, attól függően, hogy az adott állam részt vett-e a zsidóirtásban, cinkos volt-e valamilyen értelemben a zsidók elleni történelmi bűnben, élnek-e még olyanok, akik bűnrészesek voltak, s részese volt-e az adott ország valamilyen más népirtásának. A kérdéseket még sokáig lehetne sorolni, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy világossá váljék: az új antiszemitizmus, mint azt előadásom ismertetett esete is mutatja, gyakran maga is univerzalisztikus fogalmi eszközökkel él, s véleményem szerint csak akkor sikerül megérteni, csak úgy lehet felvenni ellene a harcot, ha tisztában vagyunk a liberális univerzalizmus korlátaival.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szombatfolyoirat.blog.hu/api/trackback/id/tr8907383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.