Szombatblog

A Szombat - zsidó politikai és kulturális folyóirat blogja

Friss topikok



Őket olvassuk

Judapest

  • Hibás feed URL.

Címkék

ágoston vilmos (1) álhír (1) államszocializmus (1) antiszemitizmus (8) ariel toaff (1) auschwitz (1) az ördög vigyorgott a lángokból (1) bence györgy (1) bíró zoltán (1) bitter brunó (1) bojkott (1) budapest (1) budapesti zsidó hitközség (1) bzsh (1) chabad (1) cigányság (2) cionizmus (1) csurka istván (1) elvis costello (1) erdély (5) erdélyi zsidóság (1) esterházy jános (2) faludy (1) fasiszta (1) fidel castro (1) foci (1) franka tibor (1) garai andrás júda (1) gáza (18) haláltábor (1) hanuka (3) havanna (1) heisler andrás (1) hellókarácsony (3) hering józsef (1) heti válasz (1) hippi (1) hírszerző (1) hitközségek szövetsége (1) holokauszt (3) holokauszt emléknap (2) holokauszt tagadás (1) hungarizmus (1) identitás (1) interjú (2) internet (2) irodalom (4) izrael (30) izraeli hadsereg (1) jobbik (2) jobboldal (1) johnny rotten (1) john lydon (1) judapest (1) kereszt (1) kertész imre (1) kolozsvár (1) komlós aladár (1) koncert (1) kossuth rádió (1) kuba (1) lágermikulás (1) lapbemutató (2) libanon (1) lovas istván (1) magyarország (1) magyarországi zsidó (1) magyar hírlap (2) magyar nemzet (1) maszorti (1) mazsihisz (6) médiafika (5) megváltó (1) morvai (1) moszkva (1) náci (1) neofasiszta (1) neológ (1) neológia (1) népszabadság (1) nobel díj (1) obama (2) oroszország (1) ortodox (1) p.i.l. (1) palesztin (4) pályázat (1) politika (2) pszichoanalízis (1) púrim (1) radnóti zoltán (1) reform (1) rendszerváltás (1) seszták ágnes (1) sex pistols (1) siratófal (1) spiró györgy (1) szélsőjobboldal (11) szeptember 11 terrortámadás (1) színház (1) sznobizmus (1) szőcs zoltán (1) tel aviv (1) tgm (3) tüntetés (2) új élet (1) ünnepek (1) updike (1) vallás (1) véres húsvét (1) vészkorszak (1) világháború (1) zene (1) zoltai gusztáv (1) zsidó (4) zsidónegyed (1) zsidótörvények (1) zsidó felmenők (1) Címkefelhő

2010.08.26. 17:20 Csőke Zoltán

A határvonalak meghúzásának fontossága. Antiszemita jelenségek Magyarországon 1998 és 2006 között (I. rész)

Címkék: magyarország holokauszt náci zsidó rendszerváltás antiszemitizmus cionizmus fasiszta zsidótörvények államszocializmus holokauszt tagadás neofasiszta

Az antiszemita gondolkodásmód a 19. század utolsó harmadában jelent meg Magyarországon. Azóta eltelt egy bő évszázad, nem túlzás tehát azt állítani, hogy a zsidóellenes előítéleteknek komoly hagyománya alakult ki hazánkban. A legtöbb európai országban szintén a nemzeti kultúra részévé vált az antiszemitizmus, mindez azonban nem adhat fölmentést senki számára, ahogy természetesen igazolást sem.

 

Az antiszemitizmusról alighanem sohasem beszélhetünk majd múlt időben. Ez persze az intolerancia egyéb megnyilvánulási formáival kapcsolatban is kijelenthető, ám Heller Ágnes szerint „A zsidók elleni koncepciós pernek (…) van egy kitüntető sajátossága. Kétezer éve folyik.” Hozzátehetnénk ehhez, hogy minden bizonnyal kétezer év múlva is folyni fog, de maradjunk inkább az eredeti állításnál, mindenekelőtt ugyanis azt kell tisztáznunk, hogy miért mindig a zsidóságot találják legalkalmasabbnak a vádlott szerepére. „A kisebbséget a többség mindig előítéletek szemüvegén keresztül látja. Zavarja a kisebbség, mert annak életformája megkérdőjelezi saját életformájának természetességét, igazságát, mert folyamatosan arra figyelmezteti, hogy másként is lehet gondolkozni, hinni, élni. Az ebből a létbizonytalanságból származó szorongást vetíti ki a kisebbségre. (…) Amíg a keresztények kisebbségben voltak, ők játszották el a bűnbak szerepét. Miután a kereszténység többségi vallássá vált Európában, az ellenük irányuló előítélet is megszűnt. Azaz a koncepciós perek időben korlátozottak voltak. Nemzeti kisebbségek is lehetnek előítéletek áldozatai, de míg másutt ők élnek többségben, így az ellenük irányuló előítélet térben korlátozott. Csak egyetlen példát ismerünk az európai történelemben egy olyan kisebbségre, mely évezredeken keresztül mindenütt kisebbség maradt, sosem vált többséggé, ugyanakkor nem is szűnt meg létezni, s nem olvadt be teljesen – éppen ellenkezőleg: markáns különállásával mindig jelen volt és van. Ez a zsidóság. Mivel örök kisebbség és mindenütt kisebbség, nemcsak mindig bűnbak lesz és marad, hanem a rá vonatkozó előítéletes sztereotípiák is felhalmozódnak, hogy generációról generációra továbböröklődjenek. (…) A zsidóság […] olyan kisebbség, melynek nincsen hatalma. Egyes zsidók ugyan el-elnyernek hatalmi pozíciót, de a zsidóság, mint masszív kisebbség soha. S így voltaképpen senki sem tart tőlük. Akitől félünk, azt tiszteljük is, akitől nem félünk, annak a hátán is táncolhatunk, s még azt is a nyakába varrhatjuk, hogy ő a világ tulajdonképpeni ura.” 

illusztracio 3.jpg

A Front címlapja

 

Egy demokratikus társadalomnak egyértelműen ki kell nyilvánítania, hogy melyek azok a normák, amelyeket követendőnek tart. A racionális érvelés hatástalansága miatt a legcélravezetőbbnek az elfogadhatatlan megnyilvánulásokat hangoztatók társadalmi nyilvánosságból való azonnali kizárása tűnik, ha ugyanis az antiszemitizmus a közmegegyezés értelmében szalonképtelennek számít, képviselői eredménytelenül próbálkoznak annak közbeszédbe való beemelésével. Arról ugyanis egy pillanatra sem szabad megfeledkezni, hogy törekvéseik egyértelműen arra irányulnak, hogy nézeteiket a társadalmi problémákra adható lehetséges válaszok egyikeként jelenítsék meg. A szólásszabadság ettől függetlenül mindenkit megillet, még azokat is, akik visszaélnek vele, ám egy társadalom antiszemitizmussal szembeni immunitásának kialakulásához annak egyértelművé tételére van szükség, hogy ki és mikor követ el normasértést. Szilágyi-Gál Mihály szerint „Azt kell megértenünk, hogy azok a dolgok, amiket nem kellene mondani – annak ellenére, hogy elvileg mindent kellene mondani, amit az ember mondani akar – miért más szavak, mint azok, amelyekre azt mondjuk, hogy bárki bármikor mondhatja.”

Heller Ágnesnél pontosabban aligha lehetne megfogalmazni, hogy miért fontos az antiszemita jelenségek szüntelen figyelemmel kísérése: „A holokauszt Európában történt meg, itt mindenütt megtörtént, és ugyanakkor ez sehol másutt nem történt meg. A világháborúkban Európa osztozik Ázsiával, Afrikával, Amerikával és Ausztráliával. De ami a holokausztot illeti, az egészen európai. S ezért lesz a zsidósághoz való viszony az a bizonyos lakmuszpapír, amely hűen megmutatja a mai (…) Európa arculatát.” 

illusztracio 1.JPG

Átértelmezett SZDSZ választási plakát

Az államszocializmus meglehetősen sokáig elhúzódó összeomlása alapvető társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális változásokat eredményezett. Az alkotmányos forradalom megteremtette az emberi jogok érvényesülésének lehetőségét; a többpártrendszer kialakulása véget vetett az állampárt egyeduralmának; a tervgazdálkodás csődjét fölváltották a piaci mechanizmusok; a sajtó, a szólás és a vélemény szabadsága többé nem ütközött korlátokba. A rendszerváltó évek eufóriáját azonban hamarosan a demokráciából való kiábrándulás és a szocializmus létbiztonsága utáni nosztalgia váltotta fel, az átalakulás ugyanis a társadalom széles rétegei számára elsősorban az életszínvonal csökkenését jelentette. Sokan ráadásul idegenkedni kezdtek a közélettől, mivel nem tudtak megbarátkozni a gyakran meglehetősen éles, ám egy demokráciában mégis természetesnek mondható vitákkal. Az újságírók korábban általánosnak mondható megbecsültségének vége, valamint a minőségi napilapok példányszámának csökkenése egyértelművé tette, hogy sokan egészen másmilyennek képzelték a szabad nyilvánosságot.

 

ebredo_betiltva pont com.jpg

Illusztráció a betiltva.com-ról


 

A közéleti szerepet vállaló értelmiségiek rövidesen kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy a szabad véleménynyilvánítás a leírt és kimondott szó törvényszerű leértékelődésével jár együtt. Egy diktatórikus rendszerben ugyanis, amikor legföljebb a sorok között lehet üzenni, egy publicisztikának, vagy egy nyilvános helyen elmondott beszédnek tétje van. Demokratikus viszonyok között viszont mindenki érvényt szerezhet meggyőződésének, amiben az éppen hatalmon lévők jogszerűen senkit sem akadályozhatnak meg. Ebből pedig az következik, hogy a vélemény szabadságának útjában álló korlátok megszűnése magát a véleményt teszi a korábbinál kevésbé értékessé. Amit tehát egy totalitárius rendszerben a ritkasága miatt nagy becsben tartanak, arról egy demokráciában a természetessége miatt tudomást sem fognak venni. A szavak jelentősége következésképpen nem csupán attól függ, hogy ki fogalmazza meg őket; legalább ennyire meghatározó az is, hogy milyen társadalmi környezetben hangzanak el. Kertész Imre minderről a következőképpen ír egyik esszéjében: „(…) a zárt társadalom megszűntével egy jelentős értelmiségi réteg (…) elvesztette világát. A szabadság nagy színjátékát (…) összeomlásként élte át. (…) talán először történt meg vele, hogy fölöslegessé vált. Ő, aki tökéletesen eligazodott a zárt társadalom hatalmi útvesztőiben, most (…) a szabadsággal állt szemben (…). Semmit sem értünk, ha (…) nem értjük meg (…) a fölösleges értelmiségi rettenetes, a betegségig fokozódó egzisztenciális szorongását. Réges-régi pszichózisok gyötrik: klausztrofóbia, xenofóbia, paranoiás üldözési képzetek – mindaz, amit a totalitárius hatalom, és a vele való kompromisszumok (…) fejlesztettek ki benne. Most mindehhez még a tér hirtelen kitágulása is társul, az érzés, hogy magára hagyták, egyedül van. Mindenki összeesküdött ellene, pusztul nemzete, osztálya – ő, egyedül ő ismeri a megváltó szót, de senki sem hallgat rá. Tetejében elvitatják eddig cáfolhatatlan előjogát, kiváltságait. Országát kiárusítják, idegenek kezére játsszák, sőt máris idegenek gyakorolják benne a hatalmat. Az idegen fogalma különösen fontos szerepet tölt be képzetei közt, hiszen ő maga vált idegenné egy merőben új helyzetben, melynek az a specifikuma, hogy csupa racionális válaszokat és tetteket igénylő kihívásokat indít hozzá. Ő, a fölösleges értelmiségi nem erre van fölkészülve, ő ahhoz szokott, hogy minden megoldást sürgető, valódi kérdést az ideológia hentesbárdjával csapjon agyon (kiemelések az eredetiben – Cs. Z.).” 

illusztracio 2.JPG

Az auschwitzi felirattal operáló karikatúra az internetről
 
 

A megváltozott helyzettel tehát az értelmiségiek közül sem tudott mindenki egykönnyen megbarátkozni. Ahogyan ez hasonló történelmi helyzetekben korábban is többször megtörtént már, sokan a zsidóságban vélték megtalálni kudarcaik magyarázatát. A rendszerváltást követően váratlanul és jelentős mértékben fölerősödött antiszemitizmus azonban nem volt előzmények nélküli, hiszen az államszocializmus, a közhiedelemmel ellentétben, korántsem volt mentes a zsidóellenességtől. Sem állami, sem társadalmi szinten.

Az államszocializmus évtizedei alatt hivatalosan nem létezett antiszemitizmus. Ez bizonyos értelemben így is volt, hiszen a nyilvánosság előtt valóban nem lehetett zsidóellenes véleményeket hangoztatni, ám a társadalom mélyrétegeiben ennek ellenére továbbra is jelen volt a zsidóellenesség. A kényes témák szőnyeg alá söprése, bizonyos dolgok tabuvá nyilvánítása megszokottnak számított a rendszerváltást megelőzően. A zsidósággal kapcsolatos témák közbeszédből való száműzése gyakorlatilag egészen a nyolcvanas évek kezdetéig lehetetlenné tette a zsidótörvények meghozatalával kezdődő és a zsidónak nyilvánított magyar állampolgárok deportálásával, meggyilkolásával végződő eseményekért viselt felelősség vállalását. Elsősorban tehát a múlt kibeszéletlensége, és az önvizsgálat elmaradása okolható azokért az elfojtásokért, amelyek végül nehezen gyógyítható társadalmi neurózisok kialakulásához vezettek.

A szembenézésre részben azért nem kerülhetett sor, mert a hatalom „a negatív, identitástipró társadalomlélektani közérzet fenntartásában volt érdekelt”, amit úgy érhetett el a legkönnyebben, hogy megakadályozta a huszadik századi magyar történelem elfogulatlan bemutatására irányuló törekvéseket. Ilyen körülmények között Bibó István igyekezete, amely a múlt bevallására irányult, nem találhatott követőkre. 

kurucinfo_clip_image001.jpg

Ehud Olmert karikatúra a Kuruc infóról


 

Az államszocialista propaganda mindig is előszeretettel hivatkozott arra az állítólagos erkölcsi fölényre, amely a szocializmust a kapitalizmustól egyértelműen megkülönböztette. Ehhez képest elgondolkodtatónak tűnik, hogy „(…) az antiszemitizmus a szovjet tömb egyes országaiban időről-időre – anticionista retorikába csomagolva – az állami politika része volt. (…) Az ötvenes években Magyarországon is politikai perekbe torkolló »cionista« ügyeket kreáltak, később pedig a belügyi szervek állandó megfigyelés alatt tartották a különféle zsidó intézményeket és a zsidó felekezeti élet egyes személyiségeit. A kijelölt hatóságok (…) intézkedési terveket dolgoztak ki olyan politikai kérdésekben, amelyek összefüggésben álltak vagy a pártállami logika szerint összefüggésbe hozhatók voltak a (…) zsidósággal. Jóllehet a hivatalos politika a nyilvánosság előtt ragaszkodott a zsidóság vallásfelekezeti definíciójához, a zsidókkal és a zsidó intézményekkel kapcsolatos párt- és állami dokumentumokban mindennapos a zsidóság nemzetiségként, nemzeti kisebbségként vagy etnikai csoportként való kezelése, és az ennek megfelelő intézkedések mérlegelése. A kommunista politika tehát még akkor is állandóan újrateremtette a »zsidókérdést« és az ehhez kapcsolódó fogalmakat, ha a nyílt antiszemitizmust (…) nem tolerálta.”

Ennek ismeretében azon sem lehet különösebben csodálkozni, hogy „a párt- és kormányzati szervek (…) pontosan számon tartották a látókörükbe került személyek zsidó származását, és ha ebben bármilyen szempontból kockázatot láttak, kizárólag a származásuk alapján sújtották diszkriminatív intézkedésekkel az érintetteket.”

A rendszerváltás tehát nem abban az értelemben jelent cezúrát, hogy előtte nem volt antiszemitizmus, utána viszont igen. A különbség a két időszak nyilvánosságában keresendő – amíg ugyanis a rendszerváltást megelőzően nem sikerült hallhatóvá válnia az antiszemita beszédnek, a rendszerváltást követően annál inkább. Tévedés volna azonban mindebből arra a következtetésre jutni, hogy a szólásszabadság korlátozása megoldaná a problémát. Már csak azért sem, mert nem létezik olyan jogszabály, amit ne lehetne valahogy megkerülni – a mai antiszemiták többsége egyébként is kódolt nyelvet használ. Bizonyos kifejezések használatának büntethetősége tehát nem vezetne eredményre, hiszen minden valószínűség szerint könnyen találnának helyettük olyanokat, amelyekre nem vonatkozik tiltás.

Alighanem súlyos hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy azok a fórumok, ahol az antiszemita beszéd megjelenik, nem feltétlenül ugyanannak a nyilvánosságnak a részei; hiszen magától értetődik, hogy egyértelmű különbség van a nyilvánosság egyik főszereplőjeként nyilván tartott napi- vagy hetilap rendszerint kódolt, valamint egy szűk réteg frusztrációjának hangot adó folyóirat többnyire kódolatlan zsidóellenessége között. Az antiszemitizmus esetében természetesen nem lehet még elfogadható és már elfogadhatatlan megnyilvánulásokról beszélni, ám a két nyilvánosság összemosását, az időnként tagadhatatlanul megfigyelhető hasonlóságok ellenére, mindenféleképpen szerencsésebb elkerülni.

Ennek legegyszerűbb módja a centrumban és a periférián zajló antiszemita beszéd egymástól való egyértelmű megkülönböztetése. A kettő között az a leglényegesebb eltérés, hogy az előbbi potenciális közönsége a szélesebb nyilvánosság, az utóbbi ezzel szemben jóval korlátozottabb érdeklődésre tarthat számot. 

plakat a végül betiltott vetítésről.jpg

Plakát a végül betiltott vetítésről

 

A különböző neofasiszta újságokban közölt írások – a vizsgált időszakban – tartalmuk ellenére nem jelentettek igazán komoly veszélyt a demokratikus rendszer számára. Egyrészt az alacsony példányszám és az ebből következő korlátozott hozzáférhetőség miatt, másrészt azért, mert akik ezeken a helyeken publikálnak, jórészt teljesen ismeretlenek a közvélemény előtt – aminek következtében hatásuk is elenyészőnek mondható.
A centrum antiszemitáinak már jóval nagyobb esélyük van arra, hogy mondanivalójukkal hatást gyakoroljanak az emberek gondolkodására, a nyilvánosság legitim fórumainak használata ugyanis bizonyos mértékben nézeteiknek is legitimitást biztosít. Ha a zsidóellenes tartalom szabadon, bizonyos médiumok akaratlan vagy nagyon is tudatos támogatása révén eljut azokhoz, akik hajlandóságot mutatnak a társadalmi problémák zsidósággal összefüggésbe hozott értelmezésének elfogadására, akkor értelmi szerzői elérték céljukat.

A határvonalak meghúzásának fontosságát tehát nem lehet elégszer hangsúlyozni. A kódolt antiszemita beszéd természetesen továbbra is jelen van, ami azonban egészen más jellegű probléma, mint mondjuk a holokauszt tagadása vagy relativizálása, ezeknek a törekvéseknek a leleplezése ugyanis viszonylag egyszerű, egy kódolt szöveg igazi jelentését viszont csak az értheti meg, aki képes dekódolni azt. A helyzet paradoxona tehát az, hogy az antiszemiták által használt nyelvet azoknak is el kell sajátítaniuk, akik nem kívánnak egy nyelven beszélni velük.

Mindenekelőtt azonban azt kell tisztázni, hogy mi az antiszemitizmus, illetve azt, hogy ki tekinthető antiszemitának. Bibó István meghatározása szerint „(…) az antiszemiták (…) számára a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatok oly élességgel és egyoldalúsággal jelentkeznek, hogy a belőlük származó általánosítások egész szemléletüket betöltik és őket a teljes valóság érzékelésére képtelenné teszik. Antiszemita alatt (…) azokat kell értenünk, akikben a zsidók különböző veszedelmes tulajdonságairól, mohó és csaló vagyonszerzéséről, erkölcsileg és politikailag destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra hajlandóságáról egy összefüggő kép alakult ki és rögződött meg. Az antiszemita (…) a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában (kiemelések az eredetiben – Cs. Z.)”. A továbbiakban ezt a meghatározást tekintem irányadónak.

Tanulmányom kizárólag az 1998-2006 közötti antiszemita megnyilvánulásokat tekinti tárgyának, a rendszerváltástól 1998-ig tartó időszakot ugyanis Novák Attila korábban már vizsgálta. Az első fejezet az elmúlt nyolc év politikatörténetéről kíván vázlatos áttekintést adni. Erre azért van szükség, mert a zsidóellenes előítéleteket érdemes a közéleti eseményekkel összefüggésben vizsgálni. A második fejezetben a politikai antiszemitizmusról lesz szó, vagyis a különböző pártokhoz, illetve a politizálással foglalkozó álcivil szervezetekhez köthető zsidóellenességgel. A harmadik fejezet az antiszemitizmus tipológiájával, a negyedik a határesetekkel, vagyis az egyértelműen antiszemitizmusnak nem nevezhető megnyilvánulásokkal foglalkozik. Sajnos külön fejezetet érdemel a holokauszttagadás és -relativizálás, a náci és nyilas reprintirodalom, valamint a temető- és emlékműrongálás is. A tanulmányom végén található függelékbe a hazai antiszemitizmus vizuális megnyilvánulásaiból válogattam.

A teljes tanulmány itt tölthető le, PDF formátumban!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szombatfolyoirat.blog.hu/api/trackback/id/tr892250009

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.