Szombatblog

A Szombat - zsidó politikai és kulturális folyóirat blogja

Friss topikok



Őket olvassuk

Judapest

Nincs megjeleníthető elem

Címkék

ágoston vilmos (1) álhír (1) államszocializmus (1) antiszemitizmus (8) ariel toaff (1) auschwitz (1) az ördög vigyorgott a lángokból (1) bence györgy (1) bíró zoltán (1) bitter brunó (1) bojkott (1) budapest (1) budapesti zsidó hitközség (1) bzsh (1) chabad (1) cigányság (2) cionizmus (1) csurka istván (1) elvis costello (1) erdély (5) erdélyi zsidóság (1) esterházy jános (2) faludy (1) fasiszta (1) fidel castro (1) foci (1) franka tibor (1) garai andrás júda (1) gáza (18) haláltábor (1) hanuka (3) havanna (1) heisler andrás (1) hellókarácsony (3) hering józsef (1) heti válasz (1) hippi (1) hírszerző (1) hitközségek szövetsége (1) holokauszt (3) holokauszt emléknap (2) holokauszt tagadás (1) hungarizmus (1) identitás (1) interjú (2) internet (2) irodalom (4) izrael (30) izraeli hadsereg (1) jobbik (2) jobboldal (1) johnny rotten (1) john lydon (1) judapest (1) kereszt (1) kertész imre (1) kolozsvár (1) komlós aladár (1) koncert (1) kossuth rádió (1) kuba (1) lágermikulás (1) lapbemutató (2) libanon (1) lovas istván (1) magyarország (1) magyarországi zsidó (1) magyar hírlap (2) magyar nemzet (1) maszorti (1) mazsihisz (6) médiafika (5) megváltó (1) morvai (1) moszkva (1) náci (1) neofasiszta (1) neológ (1) neológia (1) népszabadság (1) nobel díj (1) obama (2) oroszország (1) ortodox (1) p.i.l. (1) palesztin (4) pályázat (1) politika (2) pszichoanalízis (1) púrim (1) radnóti zoltán (1) reform (1) rendszerváltás (1) seszták ágnes (1) sex pistols (1) siratófal (1) spiró györgy (1) szélsőjobboldal (11) szeptember 11 terrortámadás (1) színház (1) sznobizmus (1) szőcs zoltán (1) tel aviv (1) tgm (3) tüntetés (2) új élet (1) ünnepek (1) updike (1) vallás (1) véres húsvét (1) vészkorszak (1) világháború (1) zene (1) zoltai gusztáv (1) zsidó (4) zsidónegyed (1) zsidótörvények (1) zsidó felmenők (1) Címkefelhő

2011.05.07. 13:29 Csőke Zoltán

Vannak dolgok, amelyek még a legedzettebb gyomrot is megviselik

Bizonyos olvasmányok egyszerűen megfekszik az ember gyomrát. Időként még a legedzettebb gyomrokat is, úgy látszik, nem is olyan egyszerű közömbösnek maradni, még akkor sem, ha egyesek előszeretettel állítják ennek az ellenkezőjét.

Jómagam számtalan holokauszt-memoárt olvastam már, Garai András Júda visszaemlékezése, Az ördög vigyorgott a lángokból, azonban sokkal jobban megviselt, mint korábban bármelyik. Képtelen voltam egyszerre végigolvasni, néhány napra mindig le kellett tennem, hogy elmúljon az állandóan visszatérő rosszullét, pedig vékonyka kötetről van szó. Az „olvashatatlanságról” persze egyáltalán nem a szerző tehet, sokkal inkább a vele történtek, amelyek, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül, még évtizedekkel később is fölfoghatatlanok.

Az ember, tisztelet a kevés kivételnek, persze elképzelhetetlen mélységekig képes alámerülni, igaz, erről a legtöbben hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Előre megfontolt szándékkal üvegburát építeni magunk köré azonban nem lehet. A szavak időnként komoly sebeket képesek okozni rajtunk, az ellenállás pedig gyakran teljesen hiábavaló. Talán nem kellene ilyesmiről olvasni, ha már egyszer ennyire nehezen viseljük. Lehet. De ennyivel mindenféleképpen tartozunk azoknak, akiknek nem maradt lehetőségük a tanúságtételre, hiszen a túlélőknél sajnos jóval több volt az áldozat. És mindezt ráadásul nem lehet meg nem történtté tenni sem.

Nem bocsátkoznék részletekbe, bevallom, azért (is), mert képtelen lennék rá. Garai pokoljárásából ugyanis nem volna tisztességes részleteket kiragadni, úgy teljes, ahogy van. Történet egy fiúról, akit származása miatt ítéltek halálra. Csak aztán megmenekült. Óriási szerencsével, megsebzetten, de akkor is, legalább. Másokkal ellentétben.

 

Garai András Júda: Az ördög vigyorgott a lángokból. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008., 156 oldal, 2300 Ft.

Szólj hozzá!

2011.05.06. 19:33 Szombatblog

Rémálom a Síp utcában

A Síp utca szemmel láthatóan nem képes arra, hogy lebonyolítsa a választásokat. A Budapesti Zsidó Hitközség Központi Jelölőbizottságának (KJB) azt az ülését, amelyen a delegáltak a többes jelölés „bűnébe estek” és Heisler Andrást is nominálták BZSH ügyvezető igazgatónak, a Jelölő Bizottság utólag érvénytelenítette. A május 2-án tartott, másodszori ülésen már nem követték el azt a hibát a delegáltak, hogy Zoltai Gusztáv mellé kihívót engedjenek. Így a megszokott egyetlen jelölt közül lehet majd választani demokratikus versenyben a BZSH és a MAZSIHISZ ügyvezetői posztjára. Csakúgy, mint a MAZSIHISZ-elnöki pozícióra.

A cikk teljes szövege a Szombat honlapján olvasható.

Szólj hozzá!

2011.04.10. 12:11 Szombatblog

Végjáték

Címkék: mazsihisz zoltai gusztáv budapesti zsidó hitközség bzsh heisler andrás radnóti zoltán magyarországi zsidó hitközségek szövetsége

A Budapesti Zsidó Hitközség vezetése eddigi demokratikus legitimációjának látszatára sem tart igényt a jövőben, amint ezt a választások eddig lezajlott egyes eseményei megmutatták. A folyamat során több ponton, többször kihasználták a választási folyamat szabályozatlanságait, hogy akadályozzák a választói akarat kifejeződését. A több eset együtt megkérdőjelezi azt is, hogy egyáltalán választásnak tekinthetjük-e bármilyen értelemben a most folyó képtelen procedúrát

A cikk teljes szövege a Szombat honlapján olvasható.

Szólj hozzá!

2011.04.10. 12:00 Szombatblog

Fidel Castro zsidó felmenői?

Címkék: zsidó fidel castro kuba havanna zsidó felmenők

Alan Gross 61 éves, amerikai, vallásos zsidó és az USAID nevű szervezet szerződéses alkalmazottja. Egy jótékonysági programon dolgozott Havannában, mielőtt letartóztatták, állítólag a kubai zsidó közösség részére készített internetes hozzáférést.

Ártalmatlannak tűnhet mindez, de Castro rendőrsége másképp látta a dolgot. 2009-ben Gross-t kémkedéssel vádolták meg, és idén 15 év börtönbüntetésre ítélték a túlsúlyos, őszülő úriembert. A vád szerint Gross meg akarta dönteni Castro rendszerét, turistaként lopakodott be a szigeten, de túrázásról szó sem volt, valójában egy műholdas kommunikációs rendszer felállításán serénykedett kémkedés céljából. Az amerikaiak felháborodtak az ítéleten, nevetségesnek tartják. Carter volt amerikai elnök Havannába utazott, hogy Castrónál kilincseljen az ügyben.

A cikk teljes szövege a Szombat honlapján olvasható.

Szólj hozzá!

2011.03.19. 16:42 Várnai Pál

„A dísz-zsidónál rosszabb szerepet nehéz elképzelni” - Az utolsó interjú Ranschburg Jenő pszichológussal

Ranschburg Jenő, a közismert és népszerű lélekgyógyász március 10-én, 76 éves korában elhunyt. A Szombat munkatársa, Várnai Pál napokkal korábban fejezte be a vele készült, alábbi interjút, mely nagy valószínűséggel az utolsó interjú lehetett, melyet Ranschburg professzor életében adott.

Ranschburg Jen Ĺ 04n.jpg

Ranschburg Jenő (Fotó: Tóth Csilla)
Gyermekpszichológus, közíró. Néhány kitüntetése: Prima Primissima (2009); Budapest díszpolgára (2006); Magyar Köztarsasági Érdemrend tisztikeresztje (2005). Több tucat könyv szerzője, illetve szerkesztője.

 

 

Nemrég olvastam egy gondolatát: nagy baj van, ha a tisztesség csak hősként lehet jelen. Ez annyira megtetszett, hogy azóta gyakran idézem.

– Sajnos a gondolat nem eredeti, ha az lenne, büszke lennék rá. Én itt Brechtre hivatkozom, aki elátkozza azokat a társadalmakat, ahol hősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tisztességes legyen.

 

 

Jól tudom, hogy Ön elsősorban gyermek- és személyiség-lélektannal, valamint agresszió-kutatással foglalkozik? 

– Mindig hangoztattam, hogy fejlődéslélektannal foglalkozom. Engem mindig az érdekelt, hogy miből lesz a cserebogár, ez vitt a gyerekekhez.

Gyakran beszél arról a katartikus élményről, ami 1944-ben érte Önt. Arról a bizonyos „redőnyről,” amit újra vél hallani.

– 1944 őszén, a nyilas hatalom átvétel utáni első napon kiürítették azt a csillagos házat, amelyikben édesanyámmal, nagynénémmel és annak gyerekeivel laktunk. Sorakoztunk az utcán és felemelt karral kellett végigvonulnunk a városon. Mint tépelődő, magába forduló gyerek, lemaradtam a sorból és bámészkodtam. A járda szélén álldogáló, bennünket figyelő emberek közül kilépett egy tizenéves forma suhanc és belém rúgott. A rúgás hatására felriadtam a bámészkodásból, és az előttem vonuló sor után szaladtam. Nem fájt, de azóta érzem sajogni a helyét. Ahogy mentünk, fel-felnéztem a házakra, ahogy az emberek az ablakból bámulták a vonuló nőket, öregeket, gyerekeket. Észrevettem, hogyha elkapom valakinek a tekintetét, akkor az illető visszahúzódik és lehúzza a redőnyt. Ezt redőny- effektusnak neveztem el, ami azóta is foglalkoztat, különösen az utóbbi időben. Ez alapvető probléma. Az emberek úgy gondolják, hogy amit látnak, az szörnyű, de nem az ő dolguk, félnek, lehúzzák a redőnyt. Az a meggyőződésem, hogy a negatív, a gonosz hatalom sikereinek ez a záloga.

Ranschburg Jen Ĺ 05n.jpg

 

Feldolgozható e egyáltalán az a típusú trauma, amelyet ön is átélt? Egy helyütt „a feldolgozás kétségbeesett kísérletéről” ír.

– Ennek a feldolgozásnak több szintje van. Virág Teréz, ennek a témának a legjobb magyar szakértője bizonygatni próbálta, hogy ez generációról generációra száll. Teljes egészében ez a trauma feldolgozhatatlan, de élni lehet vele. Miközben úgy tűnik, hogy a sebek behegednek, valójában könnyen megnyílnak bizonyos emlékek hatására és soha el nem múlnak. Én magam vegyes házasságban élek, a gyerekeim viszont látványosan vállalják zsidóságukat. Kis koruktól fogva tudatosan beszélek nekik arról, amit átéltem, hogy ne érhesse őket meglepetés. A feleségem pedig zsidóvá vált és zsidóbb lett, mint én vagyok. Azt szoktam mondani ironikusan, hogy szereztem egy embert a zsidóságnak. Amikor az alvó antiszemitizmus feléledését észlelem, minden előjön 1944-ből: a sebek, az indulatok, a fájdalmak. Az 1944 nyara és 1945 januárja közötti időszakot szinte napról napra fel tudom idézni, miközben az azt megelőző és követő éveket már kevésbé.

Mennyire határozta meg a pályaválasztását mindaz, amit gyerekkorában átélt?

– Erre a kérdésre én sem tudok igazán válaszolni. Mégis azt gondolom, hogy a pályaválasztásomat semmiképpen, de a témaválasztásomat feltétlenül. Régebben sok évig foglalkoztam agresszióval, s visszatekintve úgy látom, hogy ez nagy valószínűséggel összefügg a gyerekkorommal.

Visszatérnék szűkebb szakmájához. Gyakran hangoztatja, hogy az empátia, a morális értékek már négyéves korban kialakulnak egy gyereknél, s ezek később sem fognak változni. Ez a mentalitásra is vonatkozik?

– Ha ez alatt alapvető karaktervonásokat ért, ennek rengeteg veleszületett aspektusa van, s ezt veleszületett temperamentumjegyekkel szoktuk illusztrálni. Ezek valóban a későbbi mentalitás alapvonásai lehetnek. Ilyenek például, hogy valaki mennyire türelmes vagy képes-e koncentrálni. Itt rengeteg korán megtanult aspektus játszik szerepet s ezért a korai, elsősorban anya-gyermek kapcsolat lesz döntően meghatározó. Én magam is rengeteg, ezzel kapcsolatos kísérletet csináltam óvodákban. Mindig kiderült, hogy azok a gyerekek lesznek később a leginkább kezelhetetlenek, akikből már kiskorukban hiányzik az együttérzés készsége.

Ranschburg Jen Ĺ 02n.jpg

 

Valahol azt írja, hogy nem tartja követendőnek a jó magaviseletű gyereket.

– Vannak jobban és kevésbé szerethető gyerekek. Én az olyan típusú gyereket szeretem a legkevésbé, amilyen én voltam, akik mindig jók akarnak lenni, akik nem tudnak a felnőtteknek nemet mondani. Az ilyen gyerekeket „használat előtt felrázandó” típusúaknak nevezem. Én mindig jó színben akartam feltűnni a felnőtteknek, és csak később jutott eszembe, hogy ez nem én vagyok. Az olyan gyereket szeretem, akiben megvan a karakánság, az önértékelés és a mások tisztelete mellett az önbecsülésnek az a szintje, amellyel valamilyen egyensúlyt tud teremteni a szociálisan elvárt és a saját igénye között.

 

Szeretném most a gyűlölet természetéről kérdezni. Valahol megírta, hogy nincs önben gyűlölet, legfeljebb félelem. A hatvanas, hetvenes években sok zsidó nem volt képes megérteni, hogy nem gyűlölöm a németeket azért, mert elhurcolták apámat. Úgy vélem, annak rossz, aki gyűlöl, s hagyjuk meg nekik ezt a kétes „örömet”. Ám azt is tapasztalom újabban, hogy gyakran azok vádolnak másokat gyűlölettel, akik maguk gyűlölnek. Miért van az embereknek ennyire szükségük arra, hogy gyűlöljenek?

– Nincs erre szakszerű válaszom. Inkább bűnbakra van szükségük. Rengeteg kutatás folyik világszerte ebben a tárgyban. Az embereknek szükségük van indulataik levezetésére, arra, hogy saját személyes sérelmeiket, sikertelenségüket, megbántottságukat, rossz anyagi helyzetüket valahogy megmagyarázzák. S amikor nem találnak ezekre valódi okot vagy félnek azt megtalálni, akkor választanak maguknak bűnbakot, akin leverhetik az indulataikat. Az agressziónak katartikus hatása van. Más kérdés, hogy ezt kísérheti bűntudat. Az ember zsigeri szinten tudja, hogy saját sérelmeit akkor képes enyhíteni, hogyha a sérelmet előidézőt bántalmazza. És ha ezt nem tudja, akkor behelyettesíti egy másik személlyel.

A mai helyzet különösen érdekes lehet egy pszichológus számára, hiszen a közszereplők a szemünk előtt váltogatják a nézeteiket.

– Ahol az embernek teljesen mindegy, hogy milyen elvek mellett vagy ellen szólal fel annak érdekében, hogy önmagát a megfelelő helyen pozícionálja, ott a köpönyegforgatás teljesen természetes. A lényeg csak annyi, hogy a számára fontos pozíciót megtalálja. Hogy ez milyen intellektuális vagy világnézeti közegben történik, az számára teljesen közömbös.

– Hogyan alakulnak ki az előítéletek? Öröklődnek vagy a környezet határozza meg őket?

– Az előítéletek is korán megjelennek és persze öröklődnek. Nagyon megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy nekem is vannak előítéleteim. Így például, nem vagyok képes megkóstolni a rákot. Én egy gasztronómiai előítéletes vagyok, amit nem tudok leküzdeni, miközben úgy gondolom, hogy egyéb jellegű előítéleteim nincsenek.

Próbáljuk elhitetni magunkkal s velünk is próbálják elhitetni, hogy demokráciában élünk, ám ez nagyon nehezen megy nekünk. Mitől van ez?

– Mi magyarok évszázadok óta nagyon speciális helyzetben élünk, amelynek a lényege a demokratikus szellem hiánya, a vezetőhöz való igazodás képessége. Ez levezethető a családokon is, mert a tipikus család a társadalomnak egy jellegzetes mintája. A magyar társadalom apaképe egyértelműen összehozható Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal, Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal. Ennek a mentalitásnak a lényege az, hogy az ember fogadjon szót, húzza meg magát, ne kelljen gondolkodni, ezt bízzuk másra, aki megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. Az én dolgom csupán annyi, hogy ezt kövessem. Nekem ezért is voltak mindig kételyeim azzal kapcsolatosan, hogy egy demokratikus berendezkedés néhány hónap alatt létrehozható. A demokráciát csak demokraták tudják működtetni, és ameddig a demokraták csekély kisebbségben vannak, addig egy demokráciának nincs igazán terepe és jövője. Még hozzátenném a felelősségvállalás hiányát, s azt is, hogy a társadalom máig sem nézett őszintén szembe a múlt kritikus korszakaival.

Most „zsidózni” fogok. Miért van az, hogy a zsidók, legalább is nálunk, hajlamosabbak a megszólalásra, a szembehelyezkedésre, netán a szerepvállalásra? A gimnáziumi osztályban ketten voltunk zsidók, s ha meg kellett kérdezni valamit a tanártól, természetes volt, s el is várták tőlünk a többiek, hogy majd valamelyikünk fog szólni.

– Ennek oka a zsidók beilleszkedési törekvései és azok szükségszerű sikertelensége. Sehol másutt nem sikerült a beilleszkedés annyira, mint Magyarországon, ennek ellenére legtöbbünk azt érzi, hogy ez nem egészen sikerült. Kettős – zsidó és magyar identitásunk – együtt létezik, állandóan e kettő között lavírozunk és ez rengeteg feszültség forrása. Az, hogy az ember egész életén keresztül a kötélen táncol, valószínűleg szerepet játszhat abban, hogy jártatja a száját, ahol nem feltétlenül kellene.

Ranschburg Jen Ĺ 06n.jpg

 

Már beszéltünk az emberek apa utáni vágyáról, s ez némiképpen összefügg a hatalommal, amelynek természetéről nemrég írt egy cikket. Benne idézi Adler közismert teóriáját a hatalomvágy ösztönéről. Néha azt gondolom, hogy a mindenkori hatalom megszemélyesítőjénél is visszataszítóbbak azok, akik körülötte sündörögnek.

– Nekem volt egy tervem, hogy megírom majd az engedelmeskedők, a szófogadók pszichológiáját is, mert a kettő együtt érdekes. Ma látjuk igazán, hogy mennyire kiszámíthatatlan az, hogy egy hatalmi pozícióban hogyan kezd valaki viselkedni. Ez a pozíció önmagában hordoz bizonyos karaktervonásokat, és hihetetlen belső erő kell ahhoz, hogy a hatalomba kerülő ember le tudja küzdeni ezeket. Meggyőződésem, hogy nincsenek korábbi jegyek, nincs az a pszichológiai kísérlet, amivel meg lehet jósolni, hogy egy adott ember hogyan fog viselkedni hatalmi pozícióban.

– Mi mozgat bennünket a hatalom felé? A kisebbségi érzés?

– Az alacsonyabb-rendűség érzése mindig is hatalmi vágyat ébresztett az emberekben.

– Pár éve egy lengyel férfi – másvalakit idézve – úgy határozta meg az antiszemitizmust, hogy az „egy gój betegség, amelybe a zsidók halnak bele.” De mit gondol azokról a zsidókról, akik úgy próbálnak menekülni gyökereiktől, hogy a szélsőjobbhoz vonzódnak vagy csatlakoznak, mert ott érzik magukat biztonságban?

– Ez egy nagyon rossz útja a menekülésnek, a menekülési vágynak. A vágy arra, hogy ott majd befogadják. Általában az ilyenfajta közösségeknek mindig van egy dísz-zsidaja, aminél rosszabb szerepet nehéz elképzelni. Amikor egy zsidó antiszemita, az a legborzasztóbb.

Önt mindig is érdekelte az irodalom, s nemcsak mint olvasót. Még egy kötet gyermekverse is megjelent. Elmondana pár sort valamelyik verséből?

– Nekem a legkedvesebb a Tűz című.

„A tűz iszonyú gonosz lehet, apukám vashordóba zárta, úgy hívják, kályha. Most mérges a tűz, zúg, forog, szikrák pattognak belőle. Úgy háborog és szórja szerte mind a fényt. Azt hiszem, kicsit félek tőle, bár inkább sajnálom szegényt. A kályha biztosan szűk neki. Megkérem majd az apukát, hátha szabadon engedi.”

– Nem lehet véletlen, hogy gyerekverseket írt.

– Én megszállottan készültem magyartanárnak, és amit húsz éves korom körül írtam, azt mind gyerekek számára írtam. Van egy nálam tizenkét évvel fiatalabb húgom, s az iránta érzett imádatom is hozzájárult az akkor írott versekhez, mesejátékokhoz.

Maradt még egy kérdésem. Vannak, akik megkérdőjelezik a holokauszt-oktatás eredményességét. Mit gondol erről?

– Nemrég egy történelemtanár beszámolt nekem a saját tapasztalatairól. Amikor erről a korszakról beszél, mindig feláll valamelyik gyerek, hogy ez mind hazugság, s hogy a nagypapa szokott neki felolvasni a Mein Kampfból. Erre azt mondtam, hogy én bizony elővenném a Mein Kampfot, fel is olvasnék belőle, s megbeszélném velük szóról-szóra. Nem az a megoldás, hogy elkezdem sajnálni az áldozatokat, hogy beszélek ezekről a szörnyűségről. Ellenkezőleg: őket kell eljuttatni ahhoz a gondolathoz, hogy ez embertelen. Nem a szánalomból kell kiindulni. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a 10-12 éves gyerekek megközelíthetetlenek lennének. S az, hogy ezt befogadják, vagy kizárják, az attól függ, hogy ki olvassa fel nekik ezeket az idézeteket.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2011.01.25. 15:30 Szombatblog

Konrád György: zsidó-magyar számvetés*

(1989)


2011. január 25. /Szombat

Van Magyarországon, főképpen Budapesten körülbelül százezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok.

 

A távoli légi járaton, ahogy egy magyar útitársam akad, végigbeszélem vele az utat, vagy ha nem is végig, de mindenesetre sokkal többet beszélgetek vele, mint más utassal tenném. Kíváncsibb vagyok életének kisebb-nagyobb mozzanataira, van, ami összeköt vele, lehet vele arról az országról beszélni, ahol élni szoktam, ahol az embertársaimmal az anyanyelvemen közlekedhetem, ahol megtanultam az ételek ízét és a kertek illatát, ahol az érzékeim birtokukba vették a világot.

És mivelhogy zsidó lévén, hagyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia vagyok, hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélhetek?

Fia vagyok a zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.

Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér, angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon.

Balsors, akit régen tép, így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel a komoly énekkel, a gumibot és a kardlap nem akart csapkodni, békésen szétszéledtünk.

Ha Kelet-Közép-Európában van még számottevő zsidó közösség, akkor ez a budapesti az. A magyar zsidóság nagy részét megölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként is. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?
De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók további itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget.

Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményeik több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói.

Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot.

Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon vagy még pontosabban Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb létszámú zsidó közösség él.

Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk föl, minden zsidó-arab konfliktus ellenére is, a Szent Városba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a Szent Várost?

Több zsidó barátom elment ötvenhat novemberét követően, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok.
Én azt mondtam, hogy valami új jött volna, és az most a föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket, és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt, és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt.

Én úgy véltem, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak ugyan egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy, mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extremizmus csupán marginális jelenség volna.

Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján a visszafogottabb, gyakorlatiasabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerül elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.

A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett.

Tény, hogy mind a rezsim kulturális apparátusában, mind pedig a demokratikus ellenzékében a zsidók – az ő tényleges budapesti statisztikai számarányukhoz képest – túl voltak reprezentálva. Annyi kereszteződő áramlatban tűntek föl zsidók, hogy antiszemita legyen a talpán, aki mindezt egy velős általánosításban csomózza össze. A Kádár-korszakba, amely egy restaurált diktatúra lassú fellazulásának története, ebbe a kommunista udvari kultúrába sokan polgári puhasággal fészkelték be magukat. Még ma is sokan bizonytalankodnak, hogy rajongjanak-e olyan nagyon azokért a polgári szabadságértékekért.

A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell.











Az eredeti újságcikk részlete
az 1989. novemberi lapszámból.

 

1967–68 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. És akkor jött két csúf hiba. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt, és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – egyik sem volt szabad gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kis nemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez.

Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak bajt és megszégyenülést hozott.

Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és a külföldön, s ezen belül Izrael Államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcstelenségét. Csapataink csatlós szerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzőleg barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk.

Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán. Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan új nacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán jóváhagyják a tengelyhatalmak adományát, a részleges területi visszacsatolásokat.

Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arabpárti kommentárjaikat.

Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom, hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előfeltétele a nyúlós őszintétlenség.
Lesz-e itt demokrácia, ha eddig nem volt? Azt gondolom: igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem, át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Az a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása.

Hogy alakul a magyar demokrácia? A kölcsönösen jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogják vinni innen a családjukat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja.

A magyar zsidók annyira fogják otthon érezni magukat Magyarországon, amennyire módjukban áll itt, ahol születtek, szabad országban élni, amennyire, meg tudnak állapodni mértékadó keresztény magyar honfitársaikkal az alkotmányos demokrácia filozófiájában és erkölcsében. Ha különböző pártokhoz tartozó emberek magától értetődően kötelezőnek tartják magukra nézve a fair play, mondjuk magyarul, a becsületes játék stílusát, akkor az utcán járva úgy erezhetnénk, hogy magunk között vagyunk. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak sincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban, ha van is népi antiszemitizmus, nincsen kormányszintű politikai antiszemitizmus.

Közkeletű igazság lesz-e, hogy az egykori illetékesek közreműködése a magyar zsidók nagy részének, hatszázezer embernek az elpusztításában, bűn volt? De vajon vállalhat-e magára hitelesen kollektív felelősséget egy őszinte ember? Amikor egy közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőséget vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek ereznem magamat a bűn hagyományában is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékező szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját -- azzal a sok rémes alakkal egyetemben.

Mit vállaljak, ha két közösségbe születtem? Néha az egész poggyász ránk nehezedik. Nem lehetünk zsidóként sem csak áldozatok, annál is inkább, mivel a történelem számos zsidó tettet és tettest tart számon. Nincs bűntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedő teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát. Egy zsidónak szenvednie kell, ha izraeli katonák arab gyereket lőnek le.

A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta. Bizakodó kedvünkben mondhatnánk: furcsa, idegenkedő-vonzódó kapcsolat. Mintha kiegészítenék egymást. Itt a veszteség teremt közösséget, sokat költünk a halál emlékére, a sírköveink fantasztikusabbak, a temetőink meghittebbek, mint a nyugati temetők. Tudunk-e legalább a halottak fölött kezet nyújtani egymásnak? Ha már őket nem tudtuk megtartani, legalább az emléküket tartsuk meg.

A demokratikus átalakulás keresztény és zsidó magyaroknak társadalmi és nemzeti érdeke. Nincsen személyi szabadság, jogbiztonság és civilizált érintkezés a polgárok között alkotmányos demokrácia nélkül. Minden jel szerint az államok és rendszerek belső stabilitásának is ez a feltétele. A szomszédos országokban a magyar kisebbségeknek csak az alkotmányos demokrácia biztosít személyes és közösségi autonómiát, valamint szabad érintkezést az anyaországi magyarokkal.

A magyaroknak nemzeti-társadalmi érdeke a demokratizáció felgyorsítása a közép-európai térségben. Magyarország alkalmasnak látszik az aktív közvetítő, a kezdeményező, az élesztő szerepére. A zsidók érdekeltek az egész világon az alkotmányos demokrácia kiépülésében, az egyetemes emberi jogok egységokmányának érvényesítésében. Ha zsidók ezzel ellentétes gyakorlatot folytatnak, akkor az ellentétben áll a zsidóság történelmi érdekeivel.
Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egyek vagytok velünk!” A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt.

Legyetek egészen magyarok, mondták a szabadelvű befogadók. Egészen magyarok vagyunk, pihegték a frissen befogadottak. Az előbbiek hamisságot kértek, és hamisságot kaptak. Az utóbbiak hamisságot ígértek, és hamisságot adtak. Megvolt mindkét félben a jóakarat. De az egyezség tartalma lehetetlen volt.

Meggondolkoztató, hogy ez a felállás mind a mai napig megismétlődik, van keresztény magyar, aki teljes asszimilációt igényel a zsidók részéről, és van zsidó magyar, aki önmagában felszámolni kívánja a zsidóságot, a keresztényeknek teljes asszimilációt ígérve. Az irodalomban is megvan az igény és a készség a hamis paktum felújítására.

Mindenesetre kettőnek kell lennünk, és meg kell különböztetnünk magunkat egymástól ahhoz, hogy őszinte egyezségre juthassunk. Híd csak ott lehet, ahol két part van. Régóta együtt élünk, azonosak vagyunk, és nem azonosak. Ebben voltaképpen érdekességet is találhatnánk. Bizonyára azért folytatjuk ezt a feszült együttélést, mert túl minden csalódáson, még találunk értéket, meghittséget vagy akár erotikus vonzóerőt egymásban, sok mindent, ami nélkül a szívós kapcsolatok elgondolhatatlanok.

Sok a kimondatlan, és nem is muszáj mindent kimondani. Íme, eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözésünket, már csak azért is, hogy inkább csak kellemes meglepetéseket tudjunk egymásnak okozni az őszinteségünkkel, mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös.
 



* Az eredeti cikk a Szombat 1989 novemberi és decemberi számaiban jelent meg. Itt az írás rövidített változatát közöljük.

 

Szólj hozzá!

2010.10.27. 14:59 Szombatblog

Shlomo Sand megkérdőjelezi Izraelt?

A cionisták már a spájzban vannak


Visi Tamás* írása a nemrég magyarul is megjelent könyvről


Nagy vihart kavaró könyv jelent meg Izraelben 2008-ban, melyet nemsokára követett az angol, majd idén a magyar fordítás. A zsidó nép és Izrael legitimitását kétségbevonó mű nálunk a Kairosz kiadó gondozásában jelent meg. Jó tudni előre, mire fognak hivatkozni a szélsőjobboldalon, amikor Izrael történelmi létjogosultságát kívánják majd kétségbe vonni. A szerző, Shlomo Sand a Tel Aviv-i Egyetem modernkori történelemmel foglalkozó professzora.
Műfaját tekintve áltudományos irodalomként osztályozhatjuk ezt a könyvet, és Erich von Däniken, Nemere István, Heribert Illig, valamint Ariel Toaff mûvei között szorítsunk neki helyet könyvespolcunkon. Az áltudományos irodalom jellegzetes vonásaiból tevődik össze a szerző gondolatmenete: szenzációs leleplezés (a zsidó nép tulajdonképpen sosem létezett), amit a korrupt, hiteltelen, a tényeket makacsul eltitkoló vagy megmásító „hivatalos” tudósokkal szemben mond ki a félelmet nem ismerő szerző. (Jelen esetben a cionista történészek összeesküvésével száll szembe az igazság bajnoka, bár Sand a „cionista” fogalmát meglehetősen tágan értelmezi, mint látni fogjuk). (1)


Továbbá találunk egy sor „szalmabáb”-érvet, ami azt jelenti, hogy a szerzõ olyan butaságokat ad a tudósok szájába, amelyeket azok sohase állítottak, majd nagy dirrel-durral megcáfolja azokat, és úgy tesz, mintha ezzel a „hivatalos” tudományra mért volna végzetes csapást, miközben nem is azokkal a nézetekkel vitatkozik, amiket a tudósok állítanak. Jellegzetes még a kettős mérce alkalmazása: mivel a „hivatalos” tudomány nem tud minden kérdésre választ adni, ezért szerzőnk elutasítja annak eredményeit, ám a saját új teóriájával szemben korántsem ennyire szigorú, és nem zavartatja magát logikai problémáktól, önellentmondásoktól, vagy a teóriának ellentmondó tényektől. Ezekről rendszerint tudomást sem vesz.

Találunk még személyeskedő (ad hominem) argumentumokat, ami különösen veszélyes formát öltött Sand esetében, ő ugyanis politikai alapon támadja bírálóit: aki azt meri állítani, hogy a zsidó nép létezett már a huszadik század előtt is, az a nagy cionista összeesküvés részese, támogatja a mindenkori izraeli kormány politikáját, és így közvetve vagy közvetlenül felelős a palesztin gyermekek szenvedéseiért a megszállt területeken és a gázai övezetben. Így az egész könyv nagyszabású politikai feljelentésként is értelmezhető, amely a hivatásos történészeket állítja pellengérre a cionista ideológia állítólagos kiszolgálása miatt. Azt állítani, hogy a zsidó nép létezett, és bármi köze lett volna az ősi Palesztinához (horribile dictu igényt formálhat a mai Izrael állam területére), politikailag nem korrekt. Azok a tudósok, akik ilyet merészelnek állítani, mélységesen szégyelljék magukat, és ne kukacoskodjanak olyan mellékes dolgokon, mint tények, források, metodológia, tudományos igazság, valamint a tudományok függetlensége a politikától.

És ez a feljelentés sajnos hatásosra sikeredett. Sand a demokratikus normák és az elnyomott palesztinok védelmezőjeként pózol, és ezek a törekvések számos politikai és ideológiai áramlat számára rokonszenves lehetnek manapság, akár a tudományok autonómiájának megnyirbálása árán is. Sand műve sokkal veszélyesebb ebből a szempontból, mint Ariel Toaff hagymázos elméletei a középkori vérvádakról.(2) Amikor az oxfordi egyetem professzora, az ókori zsidó történelem egyik legnagyobb élõ szakértője, Martin Goodman megsemmisítő kritikát írt Sand könyvéről, szerzőnk sajátos módon vágott vissza: nem Goodman érveit vitatta, hanem személyének hitelességét próbálta aláásni. Goodman ugyanis egyik monográfiájának előszavában megköszönte a jeruzsálemi Héber Egyetemen dolgozó kollégák segítségét, és Sand szerint ez a tény a napnál világosabban bizonyítja, hogy egy elfogult, „etnocentrikus” (értsd: cionista) történésszel van dolgunk, akinek a véleményére ezért ügyet se vessünk.(3) Mint ez a példa mutatja, Sand nem annyira cáfolni, mint diszkvalifikálni akarja ellenfeleit, méghozzá politikai szempontok alapján. Más szóval, Sand pontosan azt teszi, amivel az „etnocentrikus” történészeket vádolja: politikai szempontoknak rendeli alá a tudományos diszkurzust.

Tekintsük át röviden a könyv gondolatmenetét. A szerző központi állítása az, hogy a zsidó népet cionista ideológusok találták ki a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében. Ezt megelőzően zsidó nép nem létezett, csak zsidó vallás. Más szóval, a tizenkilencedik század előtt a zsidók pusztán vallási közösségeket alkottak, de népnek nem tekintették magukat. Mintha valaki azt állítaná, hogy a középkorban nem voltak magyarok, és akiket mégis magyaroknak neveztek abban az időben, azok valójában az Árpádházi szenteket tisztelő kultikus közösségek tagjai voltak. Vagy azt, hogy az ókori Hellász az olümposzi istenek imádatára alakult vallási egylet volt csupán, ám népnek nem tekintették magukat a lakosai.


Rövid elméleti bevezető után a szerző bemutatja a zsidó nép történetéről alkotott „cionista mítoszt”, és feltárja az alkotás folyamatát. E mítosz szerint, a zsidó nép a bibliai korban jött létre a Szentföldön, ahonnan a rómaiak i. sz. 70-ben, Jeruzsálem elestét követően elhurcolták őket. Így a zsidók szétszórodtak az egész világon, de megőrizték az összetartozás tudatát, és a reményt, hogy egy napon majd hazatérnek. Ezt a reményt váltotta valóra a cionizmus, és Izrael megalakulása.

 

A mítosz alkotói Sand szerint kifejezetten biológiai nemzetfogalmat tettek magukévá: a mai zsidók eszerint az ősi, bibliai zsidó nép egyenesági leszármazottai. De kik is voltak az alkotók? Komoly meglepetések érik az olvasót. Első helyen a tizenkilencedik századi zsidó történetírás klasszikusa, Heinrich Graetz szerepel Sand listáján. A második pedig Simon Dubnow, aki az 1920-as és ’30-as években írta nagy történeti munkáját. Egyikük sem volt cionista, sõt aktívan ellenezték a cionizmust. Ezzel szemben a cionizmus központi ideológusainak nevét, például, hogy mást ne mondjak, Herzl Tivadarét, hiába keressük ebben a fejezetben. Nem tudjuk meg Sand könyvéből, hogy ők mit gondoltak a zsidó nemzetről, annak múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

A nyilvánvaló ellentmondást Sand azzal próbálja kiküszöbölni, hogy kitágítja a „cionizmus” fogalmát: Graetz és Dubnow proto-cionista vagy látensen cionista volt, mert mindenki cionista, aki a zsidóságra nemzetként, vagy etnikumként tekint. Sand logikáját követve könnyedén kimutathatjuk például, hogy a keresztény teológia klasszikusai Karl Barthtól kezdve Aquinói Szent Tamáson át Pál apostolig mind-mind proto- illetve látensen cionisták voltak, hiszen vallásnak és népnek is tekintették a zsidóságot egyszerre. „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” kérdezték az apostolok Jézustól a feltámadás után az Újszövetség szerint.(4) Mi értelme volt a kérdésnek, ha Izraelt csak vallási közösségnek tekintették? Avagy a proto-cionisták az apostolok közé is befurakodtak? A következő lépésben Sand azt állítja, hogy az európai zsidóságnak leszármazását tekintve semmi köze az ókori Judea egykori lakóihoz. Az európai diaszpórát nem a Szentföldről elvándorolt vagy elhurcolt zsidók hozták létre, hanem a zsidó vallást önként és tömegesen felvevő helyi lakosok. Sand felmelegíti az askenázi zsidóság kazár eredetéről szóló régi elméletet is, azt állítva, hogy a „cionista” történész-szakma szándékosan elhallgatja a kazár birodalom zsidóságának emlékét. Hasonlóképpen, a „hivatalos történészek”, például a fent említett Martin Goodman, letagadják azt a nyilvánvaló tényt, hogy az i. sz. 2-3. század során tömegek vették fel a zsidó vallást a Római birodalom területén. Álláspontja mellett Sand azt hozza fel, hogy a cionista elmélet a diaszpóra keletkezéséről téves, mert a rómaiak nem hurcolták el a Júdea lakóit i. sz. 70-ben, hiszen a zsidóság története folytatódott a Szentföldön a következő évszázadokban is. Kissé meglepetten konstatálja, hogy a „cionista történetírás” ezt tulajdonképpen nem is állította, ám ez nem akadályozza meg szerzőnket abban, hogy vehemensen cáfolja a „cionista mítoszt”. És mivel a „mítosz” megbukott, el kell fogadnunk az alternatív elméletet, miszerint az európai diaszpóra elsősorban hittérítés révén jött létre, és így az európai zsidóknak semmi közük nincs Palesztina ősi földjéhez.

A következtetés azonban nem állja meg a helyét. Sandnak ugyan igaza van abban, hogy a zsidó diaszpóra létrejötte a Földközi-tenger medencéjében nem kellőképpen dokumentált, így a történészek valószínűleg soha sem fogják az összes felvetédő kérdést megválaszolni. Ám Sand alternatív elméletére ugyanez fokozottan igaz. Többmilliós zsidó populációkról beszél, ami szerinte hirtelen jött létre a 2-3. század során – csakhogy nincs megbízható információ a zsidóság lélekszámáról az ókorban, és nem rekonstruálhatóak ilyen jellegű demográfiai változások. Azok a „tények”, amiket Sand elméletei magyaráznak, valójában önkényes feltevések.

Hasonló a helyzet a kazár-elmélettel. Igaz, hogy az askenázi zsidóság eredetének nem minden részlete tisztázott – bár nagy vonalakban sikerült rekonstruálni a folyamatot, amelynek során zsidó kereskedők települtek át Itáliából és Franciaországból a mai Németország területére, megalapítva az első askenázi hitközségeket.(5) Sand azonban elutasítja a mainstream tudomány eredményeit, és inkább azt a fantázidús elképzelést választja, ami szerint az askenázi zsidók a kazároktól származnának és a Kaszpi-tenger vidékéről vándoroltak volna Nyugatra.

A kazár-elmélettel szemben azonban sokkal súlyosabb kifogások vethetők fel, mint a hagyományos ellen. A 13. század elõtt Prágától keletre egészen Kijevig nincs adat zsidó populációról, és még a kijevi közösség létezése is kétséges. Két 12. századi zsidó utazó, Tudéliai Benjámin és Regensburgi Petahja például egymástól függetlenül írták le a térséget, de egyikük sem tudott zsidókról még Kijevben sem. Pedig a kazár elmélet szerint hatalmas zsidó tömegeknek kellett volna erre vándorolniuk ebben az időben. Az újabb kutatások pedig azt valószínűsítik, hogy az egykor zsidó hitre tért kazárok – akárcsak a sztyeppe más népei – államuk bukása után elhagyták korábbi vallásukat, és legtöbbjük végül fölvette az iszlámot.(6) Kiábrándítónak hangzik talán, de sokkal valószínűbb, mint a kazár-askenázi kontinuitással kapcsolatos spekulációk.

A cionista nemzetfogalom és történetírás, Sand elsődleges céltáblája, súlyosan eltorzítva jelenik meg a könyvben; a szerző jelentősen túlértékeli például a bibliai történelem jelentőségét a cionista eszmevilágban. A zsidó nép létezését megkérdőjelezõ gondolatmenetek pedig – a fent már említett hiányosságok mellett – nem számolnak egy lényegbevágó ellenvetéssel: már a Biblia is népnek, etnikai közösségnek tartotta Izraelt, és ez az önkép sértetlenül továbhagyományozódott a későbbi vallási irodalomban is, például imákban, naponta elismételt liturgikus szövegekben. Milyen alapon vitatja el a mai ember az ókori és középkori zsidók jogát arra, hogy népnek tekintsék magukat?!

Noha Sand a zsidóságot mindenekelőtt vallásnak tekinti, következetesen figyelmen kívül hagyja a zsidó vallás tanításait, szertartásait és szent szövegeit, pedig ezek nélkül nem lehet megérteni, mit hittek a régi zsidók önmagukról. Ez a könyv talán legsúlyosabb hiányossága. A fentiek fényében nem meglepő, hogy a szakma neves képviselői dilettáns fércmunkaként utasítják el Sand dolgozatát.

A könyv politikai üzenetével nem kívánunk foglalkozni. Ami a tudományos tartalmat illeti, Sand végkövetkeztetései körülbelül annyira megalapozottak, mint Däniken elmélete a piramisokat építő ufókról.

* A szerző az olomouci Palacky Egyetem judaisztikai intézetének munkatársa

Az eredeti megjelenés itt.



1 Az áltudományos munkák jellemzőit kitűnően összefoglalta Pálfi Zoltán Mi a történettudomány, és mi nem az? című írásában a Szkeptikus Blogon: http://szkeptikus.blog.hu/2009/05/25/mi_a_tortenettudomany_es_mi_nem_az (2010-10-05)
2 Toaff könyvéről lásd Visi Tamás: „Vérvád – Újratöltve,” BUKSZ  2009/2, 144-153, elérhető online: http://buksz.c3.hu/ (2010-10-05).
3 Martin  Goodman: „Secta and natio,” The Times Literary Supplement, February 26, 2010 (https://docs.google.com/Doc?docid=0AXaK5w3WAyCmYWg2c3hqbmRxOXFxXzQzNHhwdHA1NWhm&hl=en) . Sand válasza ugyanott, March 10, 2010, Goodman viszontválasza March 24, 2010 (http://entertainment.timesonline.co.uk/tol/arts_and_entertainment/the_tls/article7056435.ece, és http://entertainment.timesonline.co.uk/tol/arts_and_entertainment/the_tls/article7074261.ece – 2010-10-05).
4 Apostolok Cselekedetei 1:6, ford. Magyar Bibliatársulat.
5 Lásd Michael Toch, “The Formation of a Diaspora: the Settlement of Jews in the Medieval German Reich,” Aschkenas 7 (1997): 55-78.
6 Lásd Peter B. Golden, „The Conversion of the Khazars to Judaism,” in The World of the Khazars: New Perspectives (Leiden: Brill, 2007), 123-162, kül. 128-130 és 148. Az ujgurok például a manicheus (!) vallást vették fel 762-ben (nagyjából a kazárok betérésével egyidőben), majd államuk bukása után a buddhizmussal és a nesztoriánus kereszténységgel kísérletezek, hogy a középkor végére, a legtöbb sztyeppei néphez hasonlóan az iszlámnál kössenek ki. Nem származott tőlük hatalmas manicheus populáció Kelet-Európában vagy máshol.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2010.09.27. 19:14 Csőke Zoltán

Antiszemita jelenségek Magyarországon 1998 és 2006 között (II. rész)

Címkék: holokauszt zsidó csurka istván antiszemitizmus nobel díj kertész imre auschwitz lovas istván seszták ágnes franka tibor vészkorszak hering józsef szőcs zoltán szeptember 11 terrortámadás

A zsidó világ-összeesküvés hívei szerint a kulisszák mögött mindig a zsidót kell keresni. A látszat ellenére is. A zsidók ugyanis minden körülmények között összetartanak. Éljenek bárhol a világon, tartozzanak a társadalom bármelyik csoportjához. Az ugyanis nem lehet véletlen, hogy az események – úgymond – rendszerint az ő érdekeiknek megfelelően alakulnak.

 

Lovas_Istvan.jpg

Lovas István

Lovas István hosszú ideig a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának állandó jegyzetírója volt. A legnagyobb figyelmet az a jegyzete keltette, amelyben azon közszereplők neveit sorolta föl, akik, megítélése szerint, az ország lejáratásán munkálkodnak:

„Soroljuk fel tehát az elhangzott neveket: Vámos Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Herczog Edit, Fischer Iván, Eörsi István, Fehér Klára, Vásárhelyi Mária, Tom Lantos, Kertész Imre és Bródy János. Azok a polgárok, akik mindezt végképp megunták, kezdenek mind hangosabban egy furcsa kérdést feltenni és a lehetséges válaszon töprengeni. Mely kérdés így hangzik: mi ezekben az emberekben a közös? A Vasárnapi újság a választ keresi. Persze meglehet, a hallgatók talán tudják. Netán a szél is susogja már.” (1)

Aczél Endre Lovas módszerét hangos kurziválásnak nevezte, nyilvánvalóan A frankfurti zsarnokság című írásra utalva – Csurka István a frankfurti könyvvásárról írott cikkében dőlt betűkkel szedte az általa zsidónak nyilvánított írók neveit.

„Közös származás, közös gonoszság, közös bűn. Amely abban összegezhető, hogy [az] összeesküdött zsidók mindenáron az antiszemitizmus bélyegét akarják rásütni a mai Magyarországra, ilyképpen aknázva alá önnön hazájuk megítélését a külső világban. (…) Hát nem különös, hogy Magyarország antiszemitizmussal hírbe hozása ellen éppen egy olyan ember emel szót, aki leplezetlenül zsidózik?” (2)

Elek István úgy ítélte meg, hogy Lovas, akit szerinte gyakran vádolnak méltánytalanul antiszemitizmussal, ezúttal túl messzire ment, a jegyzetében elhangzottak ugyanis egyértelműen zsidózásnak tekinthetők:

„Ha van értelme ennek a kifejezésnek: zsidózás, ez az. Nem nyílt zsidózás (…), hanem csupán áttételes, lebegtetett, sejtetésben, célzásban megnyilvánuló. De kétségtelenül az, zsidózás, vagyis a zsidóság rovására elkövetett téves általánosítás, jellegzetes logikai hiba.” (3)

Elek ugyanakkor azt is Lovas szemére veti, hogy teljesen fölöslegesen provokálja a liberalizmus szélsőséges képviselőit, akik csak arra várnak, hogy fölnagyíthassák az antiszemitizmus jelentőségét:

„Ha megkérdeznénk Lovas Istvánt, hogy valóban azt hiszi-e: származási okokkal magyarázható a felsorolt urak és hölgyek joggal kifogásolható magatartása, meggyőződésem szerint visszautasítaná a feltételezést. Épp ezért indokolt föltenni a költői kérdést, hogy mi értelme a méltánytalan vádakra válaszul heccelődni a nyelvpolitikai erőtérrel.” (4)

Lovas a későbbiekben természetesen tagadta, hogy antiszemita lenne:

„Amikor arra gondoltam, hogy a felsoroltakban van valami közös, ösztönösen egy olyan jelzőre gondoltam, amit nem akartam kimondani (…). (Ennek az írásnak a kedvéért: az összetett szónak van egy tagja, amelyik az »árulásról« szól.) A másik, amire gondoltam velük kapcsolatban, nem igazán elegáns általánosítás, ezért csupán annyit mondtam, tán a szél susogja. Általánosítás ugyanis, de mivel perelhetetlen, a balliberálisokra gondoltam.” (5)

*

 

Kertesz Imre Nobel.jpg

Kertész Imre átvette a Nobel-díjat

Miután kiderült, hogy 2002-ben Kertész Imre kapja az irodalmi Nobel-díjat, a legtöbben büszkék voltak és örültek, hogy végre egy magyar írónak ítélték oda a világ legtekintélyesebb irodalmi elismerését. A legtöbben, de nem mindenki. Akik kifogásolták a döntést, azok vagy Kertész magyarságát vonták kétségbe, vagy a tehetségét, esetleg mindkettőt egyszerre, illetve annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a „zsidó lobbi” keze van a dologban.

Szőcs Zoltán szerint egyáltalán nem véletlen, hogy Kertész Imre sokáig ismeretlen volt a nagyközönség számára, művei ugyanis a legkevésbé sem indokolják ennek ellenkezőjét. Kertészt persze bárki tarthatja Nobel-díjra érdemtelen írónak, de Szőcs egyetlen komoly érvvel sem tudja alátámasztani állítását, írásában talán ezért foglalkozik irodalmi kérdések helyett elsősorban Kertész személyével.

„[…] életművében más gondolat nincs Auschwitzon, na meg a magyarság zsigeri gyűlöletén kívül. Gyaníthatóan, önként vállalt berlini emigrációja is ide vezethető vissza: jobban érzi magát egykori rabtartóinak világában, mint idehaza. Meg aztán ott a nosztalgiázás is könnyebben megy, hiszen Magyarországon nem voltak koncentrációs táborok.”(6) Szőcs tehát azt állítja, hogy Kertész nosztalgiával gondol a haláltáborokra.

Írását azzal a kérdéssel fejezi be, hogy „[…] vajon mikor és ki lesz az első magyar Nobel-díjas író?” (7) Ezt valószínűleg úgy kell érteni, hogy Kertész Nobel-díjas ugyan, magyarnak azonban nem tekinthető.

hering_jozsef_dedikalas.jpg

Hering József

 

Szőcs Zoltánnal ellentétben Hering Józsefnek már minőségi kifogásai is vannak, szerinte ugyanis Kertész „eddigi regényeiben még csak nem is egyetemes, az egész emberiséget érintő gondokat és gondolatokat jelenít meg, hanem szinte kizárólag a zsidó sors és sorstalanság életérzését.” (8)

A holokauszt tehát nem az egész emberiség számára jelentett megrázkódtatást, hanem kizárólag a zsidóságnak. Hering írásában következetesen zsidó holokausztról ír. Szőcshöz hasonlóan egyébként ő sem tartja Kertészt teljes mértékben magyarnak, hiszen magyarországi íróként emlegeti, később pedig úgy fogalmaz, hogy „Régen vágyunk már az első magyar irodalmi Nobel-díj megszületésére. Pontosabban: továbbra is vágyunk rá […].” (9)

Franka Tibor valóságos összeesküvés-elméletet dolgozott ki annak megmagyarázására, hogy miért éppen Kertésznek ítélték oda a Nobel-díjat. Megosztja az olvasókkal azt az értesülését, hogy egyre nehezebben lehet vevőt találni a skandináv országok termékeire. Ezért volt annyira fontos, hogy Magyarország az amerikaiak helyett a svédektől vegyen katonai repülőgépeket.

„Ugyanakkor egyes köröknek az óhaját, miszerint [nálunk] is büntethetővé kell tenni a holokauszttagadást […], szintén ki kell szolgálni, érzelmileg elő kell készíteni […]. A repülőgép svéd, a Nobel-díj svéd, Kertész Imre pedig Németországban élő magyar származású zsidó ember.” (10)

franka tibor2.jpg

Franka Tibor

 

Franka kénytelen ugyan elismerni, hogy bizonyítani nem tudja az összefüggéseket, de ez nem is különösebben fontos számára, hiszen Kertészt sem emberileg, sem művészileg nem tartja méltónak a Nobel-díjra, amelyet szerinte csak azért kapott, mert a világ így akart bocsánatot kérni a zsidóságtól. Franka a magyarsággal szembeni gyűlöletkeltéssel vádolja meg Kertészt, majd azon bánkódik, hogy „a magyar kultúrát, de az európait is, olyan csoportok tartják a kezükben és irányítják a médiákkal (sic!) együtt, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a nemzetek értékeit elismerjék vagy kitüntessék.” (11)

Csurka István meglehetősen sokat foglalkozott azzal, hogy mi lehet Kertész Imre sikerének titka, abban ugyanis egészen bizonyos, hogy írói képességei önmagukban kevésnek bizonyultak volna. „Ezeket a díjakat, különösen az irodalmiakat és a békeharcért odanyomottakat helyileg ugyan Stockholmban és a norvég fővárosban bizottságolgatják (sic!) oda, de New Yorkból és Tel-Avivból érkező cédulák alapján.”(12). Kertész tehát a nemzetközi zsidóság eredményes lobbizásának köszönheti az elismerést (13), Csurka azonban úgy látja, hogy a díjat valójában nem is ő kapta, hanem „[…] a magyar legfelsőbb uralkodó réteg […], amelynek túlnyomó része […] zsidó kötődésű.” (14) Arról nem ír, hogy miért Nobel-díjjal jutalmazták ezt az állítólagos uralkodó réteget, ahogy arról sem, hogy miért éppen Kertészre esett a választás, hiszen bizonyára könnyen találhattak volna helyette más zsidó származású írót is. Szerinte „A Nobel-díjjal […] a hegemónia kérdése lett rátelepítve a magyar társadalomra. [...] nyilvánvalóvá akarják tenni, hogy az a zsidó elit, amelyik eddig is uralkodó helyzetben volt a magyarság felett, de eddig ezt a mivoltát nem hangsúlyozta […], most ezt az uralkodói mivoltát nyilvánvalóvá akarja tenni.” (15)

csurka_istvan.jpg

Csurka István

 

Csurka a szeptember 11-i terrortámadások és Kertész díjazása között is összefüggést lát, a Világkereskedelmi Központ elleni merényletet szerinte ugyanis csak megrendezték, mégpedig ugyanazok, akik elintézték Kertésznek az irodalmi Nobel-díjat. Úgy gondolja, a sajtónak meghatározó szerepe volt abban, hogy a közvélemény elfogadta a hivatalos változatot, vagyis azt, hogy egyik esetben sem a zsidóság irányította az eseményeket a háttérből.

Figyelmet érdemel Seszták Ágnes: Baljós árnyak, mélyülő árkok című publikációja is. Az írást Csáki Judit azért nem vette be „Egy percre eső auschwitzozás” – Kertész Nobel-díjának hazai recepciója az antiszemita közbeszéd tükrében (16) című tanulmányába, mert annyira alacsony színvonalúnak tartotta, hogy nem akarta elemzéssel túlértékelni.

„Az egész Nobel-díj körüli felhajtásnak van egy […] magyarellenes felhangja. Kertész Imre […] [leszólja] a magyarokat, simlis, sunyi nemzetté degradálva minket, akik még mindig nem néztek szembe Auschwitz örökségével.” (17)

A vészkorszak során történtekért viselt felelősség vállalása nem könnyű. A rendszerváltás óta történtek ugyan előremutató kezdeményezések, a folyamat vége azonban még messze van. Németországban, ahol érthető okokból a miénknél élénkebb társadalmi párbeszédet folytattak a témáról, hosszú évtizedeket vett igénybe a múlt kibeszélése, Kertész ennélfogva joggal vetheti szemünkre, hogy az Auschwitz örökségével való szembenézés még nem történt meg maradéktalanul. Nem magyarellenességről, vagy a magyarok lenézéséről van tehát szó valamiféle zsidó felsőbbrendűségből adódóan. Kertész csak arra szeretne figyelmeztetni, hogy a múlttal el kell számolni.

„A tetszés és nemtetszés még ez idáig nem üldözött és ellenőrzött érzés, engedjék meg, hogy nekem nagyon ne tessen Kertész Imre. Főképp azok után, amilyen véleményt rólunk, magyarokról a világban terjeszt.” (18)

Kertész díjának természetesen nem kötelező örülni, ám egy álláspontot mégis illik megindokolni. Seszták ezzel adós marad, Kertész jellemének támadása nem tekinthető érdemi magyarázatnak; különösen nem úgy, hogy közben a műveiről (hiszen mégiscsak irodalmi elismerésről van szó) teljesen megfeledkezik. Miért ne mondhatná el bárki – adott esetben akár lesújtó – véleményét is az országról? Nehéz nem arra gondolni, hogy Sesztákot valójában az zavarja, egy zsidó járat le bennünket – ami annak ismeretében legalábbis meglepő, hogy Kertészt a világon mindenütt az első Nobel-díjas magyar íróként tartják számon.

 A tanulmány második része pdf formátumban itt érhető el! ©

 1 Lovas István jegyzete a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában 2000. május 14-én.
 2 Aczél Endre: Közszolgálati zsidózás. Népszabadság, 2000. május 15.
 3 Elek István: A teljes magyarság kulturális integrációja. Magyar Nemzet, május 20.
 4 Uo.
 5 Lovas István: Válasz Aczél/Acsádi Endrének és Elek Istvánnak egy jegyzet ügyében. Magyar Nemzet, 2000. május 22.
 6 Szőcs Zoltán: Auschwitz Nobel-díjat kapott. Magyar Fórum, 2000. október 17.
 7 Uo.
 8 Hering József: Sikeres téma, sikeres író. Magyar Fórum, 2002, október 17.
 9 Uo.
10  Franka Tibor: A Nobel-díj az utcán hever. Magyar Demokrata, 2003. január 9.
11  Uo.
12 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2003. október 16.
13 Ahogy egyébként Shirin Ebadi, az iráni rezsim emberi jogokat korlátozó magatartását kritizáló ügyvédnő is. Csurka meg van róla győződve, hogy azoknak, akik „[…] a világ sorsát intézik […], és nagy befolyással rendelkeznek a díjkiosztó bizottságokban” (Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2003. október 16.) sikerült elérniük, hogy ne II. János Pál, hanem ő legyen a díjazott, a pápa jutalmazása ugyanis nyomatékot adott volna annak a követelésnek, hogy az Európai Unió készülő alkotmányában szerepeljen az Európa keresztény gyökereire való utalás.
 14 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2003. január 16.
 15 Uo.
 16 In Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2002-2003-ban. B’nai B’rith Első Budapesti Közösség, Budapest, 2004.
 17 Seszták Ágnes: Baljós árnyak, mélyülő árkok. Magyar Demokrata, 2002. december 12.
 18 Uo.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2010.09.02. 12:18 Szombatblog

Egy történelmi esemény margójára

Izraeli Kulturális Intézet nyílt Budapesten

 

2010. szeptember 2. / Szántó T. Gábor

 

Szeptember 1-jén Budapesten, a Paulay Ede u. 1. alatt, Natan Saranszki, egykor bebörtönzött szovjet refuznyik, későbbi izraeli miniszter, ma a Szohnut (Jewish Agency) elnöke részvétele mellett nyitotta meg kapuit a világon elsőként létrejött Izraeli Kulturális Intézet. Történelmi esemény tanúi lehettünk, ám hogy ez nyilvánvaló legyen, várnunk kell még néhány évet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Az Izraeli Kulturális Intézet - Mala Zisser épület a Paulay Ede Utcában

 

 

 

Várnunk kell arra, hogy a civil kezdeményezés nyomán létrejött IKI eredményeket érjen el. Ha így lesz, a budapesti Intézet nyomán – mely tiszteletre méltó magántámogatások jóvoltából indulhat útjára –, bizonyára izraeli állami források is megnyílnak majd, és a budapesti intézet támogatása mellett, előbb vagy utóbb a világ más nagyvárosaiban is létrejönnek ehhez hasonló intézmények.

 

De ne szaladjunk ennyire előre.

 

Izraelt, szerte a világban, nagykövetségein kívül a cionista mozgalom szellemét reprezentáló Szohnut képviseli. A Szohnut oktatómunkát végez, segíti a helyi zsidó közösségeket, informál és – ez volt korábban a szervezet elsődleges célja – propagálja az aliját: az Izraelbe történő kivándorlást. Az elmúlt évtizedben azonban az izraeli közgondolkodás jelentős változáson ment át. Felismerve, hogy a bevándorlási hajlandóság csökken a világ zsidósága körében, illetve elsősorban olyan helyekről vándorolnak Izraelbe a zsidók, ahol üldözés, diszkrimináció és nyomor fenyegeti őket, az alija szorgalmazása mellett egyre inkább teret nyert a gondolat, hogy a diaszpórabeli zsidó közösségeket kell támogatni a világban: oktatással, kultúrával és közösségi programokkal.

 

A Szohnut szerepe: a bevándorlás, avagy a helyben maradók támogatása Izraelben sok vita tárgyát képezte az elmúlt másfél évtizedben. A vita mögött generációs, ideológiai és politikai nézetkülönbségek is rejlenek. Nemzedék- és szemléletváltás zajlott és zajlik, mely kétségkívül hatott a budapesti Intézet létrejöttének gondolatára is.

 

Európa számos országa létesített kulturális intézethálózatot az elmúlt évszázadban. A kezdetben francia, brit és német minta az elmúlt évtizedekben rohamosan terjedt, és a kulturális expanziós törekvéseket a partneri viszony, a kulturális információcsere célképzete váltotta fel – így nyíltak sorra a világban más országok kulturális intézetei.

 

E szellemi folyamatba illeszkedik az európai kultúrához sok szállal kötődő Izrael új budapesti intézménye, mint „pilot project”.

 

Izrael reprezentációja az IKI működése révén – melynek sikere nyomán talán más országokban is megnyílhatnak majd hasonló izraeli intézetek – a jövőben szélesebb alapokra helyeződhet. A diplomáciai kapcsolatépítés egy része Izrael kultúraszervezőire, művészeire, tudományos szakembereire is hárulhat a jövőben, akik persze eddig is jelen voltak a világban, ám így gyakoribb vendégek lehetnek. Izrael nem csupán kemény tárgyalópartnerként, katonai középhatalomként, hanem sokszínű kultúrájával is sűrűbben szerepelhet a külföldi nyilvánosság előtt, amit eddig is megtett, csak nem intézményesen, legfeljebb eseti szereplések révén. Az ország sokat nyerhet e folyamat által: csökkenhet gyakori elszigeteltsége, közelebb kerülhet a külvilághoz, mert másokat is közelebb hozhat Izraelhez és a zsidósághoz.


A budapesti Izraeli Kulturális Intézet létrejötte azonban az izraeli identitás tekintetében is csendes korszakhatárt jelezhet. Az európai nemzetállamok kialakulásához képest egy évszázadot késett izraeli államalapítás, a modern nacionalizmus 20. század második felében lepörgő, sokszor drámai programja után, a megerősödött ország – mely már nem szorul sem adományokra, sem bevándorlókra –, egy új kultúrafelfogás jegyében megmutathatja magát a világnak, nyelvével, irodalmával, zenéjével, képzőművészetével és kulináriájával együtt. Megmutatja magát, mert van mit megmutatnia. Örömére mindazoknak, akik kíváncsiak a világkultúra egyik izgalmas forrására, s persze azoknak a zsidóknak is, akik legfeljebb turistaként jutnak el Izrael földjére, netán még úgy sem.



Jelképesnek mondható, hogy e folyamat Theodor Herzl, a cionizmus atyjának szülővárosából indul el, mi több, alig néhány száz méterre szülőházától. Mi mást kívánhatnánk ez alkalomból az Izraeli Kulturális Intézetnek, mint jó szerencsét: mazal tov!



Az Intézet a nagyközönség számára szeptember 3-án, pénteken nyitja meg kapuit.

 

 

Szólj hozzá!

2010.08.27. 20:23 Csőke Zoltán

Sose bízz egy hippiben!

Címkék: koncert sex pistols elvis costello izrael bojkott hippi johnny rotten john lydon p.i.l.

A bojkott hippiknek való. És mivel hippinek lenni tizennyolc/huszonegy fölött meglehetősen szánalmas, nem is hippisednék el inkább, főleg így, harmincon túl, mostanában egyébként is túlságosan sokan hordanak trapéznadrágot Che Guevara-pólóval súlyosbítva.

A hippik piszkálásához azért kaptam kedvet, mert egyre gyakrabban van szerencsétlenségem arról olvasni, hogy az utóbbi időben sikert sikerre halmoznak az Izrael (kulturális) bojkottjáért (is) küzdő szervezetek. Izraelt persze lehet nem szeretni/utálni, lehet (és kell is) kritizálni a bel- és külpolitikáját (ahogy minden más államét is), de akár tetszik, akár nem, Izrael mégiscsak az egyetlen valódi demokrácia a környéken, ráadásul a palesztinok sem kizárólag szentek, utóbbiról viszont hajlamosak megfeledkezni bal- és jobbszélen egyaránt.

 

A politikai korrektség nyomásának engedve legutóbb Elvis Costello mondta le két Tel-Aviv-i koncertjét, megfosztva ezzel saját magától rengeteg rajongóját – felesége, a szintén zenész Diana Krall egyelőre sikeresen megőrizte a józan eszét, úgy tűnik, nem követi férje példáját, pedig nyilván rá is nyomást gyakorolnak, hogy ne koncertezzen Izraelben. Nem is merek rágondolni, hogy mi lesz ebből otthon. Korábban egyébként olyan nevek mondtak nemet a bojkottra, mint Leonard Cohen, Madonna, vagy Paul McCartney, pedig a jó öreg Paul-tól nem idegen a világmegváltás gondolata.

 

A józanul gondolkodók egyike (sajátos módon?) éppen John Lydon volt, vagyis Johnny Rotten, a Sex Pistols egykori énekese, aki jelenleg P.I.L. nevű zenekarával „nosztalgiázik”:

 

„(…) több újság is támadott amiatt, hogy nem mondom le az izraeli koncertemet, amivel szerintük a rasszizmust támogatom. Ez nekem teljes őrültségnek tűnik (…)! (…) ezt az egész bojkottot nem értem: én egy protest-énekesnek tartom magam, de szeretném, ha minél több emberhez jutna el a zeném. Nekem nem az emberek az ellenségeim, hanem a kormányok. Én azt szeretném, ha a palesztinok és az izraeliek kezet nyújtanának egymásnak és nem törődnének azzal, amit a vezetőik mondanak nekik és ezért sosem fogok részt venni abban, hogy egy teljes nemzetet büntessenek. Az, amit az izraeli kormány művel, még nem jelenti azt, hogy minden izraeli rossz ember lenne. Tony Blair például háborúba vitte Nagy-Britanniát Irak ellen. Vajon ez azt jelenti, hogy minden brit állampolgár háborús bűnös lenne?” (forrás: quart.hu)

 

Hát igen, így is hozzá lehet állni. Meg is kapja majd a magáét, ne legyen kétsége senkinek. Nem mintha Lydon-t ez különösebben érdekelné.

 

1 komment

2010.08.26. 17:20 Csőke Zoltán

A határvonalak meghúzásának fontossága. Antiszemita jelenségek Magyarországon 1998 és 2006 között (I. rész)

Címkék: magyarország holokauszt náci zsidó rendszerváltás antiszemitizmus cionizmus fasiszta zsidótörvények államszocializmus holokauszt tagadás neofasiszta

Az antiszemita gondolkodásmód a 19. század utolsó harmadában jelent meg Magyarországon. Azóta eltelt egy bő évszázad, nem túlzás tehát azt állítani, hogy a zsidóellenes előítéleteknek komoly hagyománya alakult ki hazánkban. A legtöbb európai országban szintén a nemzeti kultúra részévé vált az antiszemitizmus, mindez azonban nem adhat fölmentést senki számára, ahogy természetesen igazolást sem.

 

Az antiszemitizmusról alighanem sohasem beszélhetünk majd múlt időben. Ez persze az intolerancia egyéb megnyilvánulási formáival kapcsolatban is kijelenthető, ám Heller Ágnes szerint „A zsidók elleni koncepciós pernek (…) van egy kitüntető sajátossága. Kétezer éve folyik.” Hozzátehetnénk ehhez, hogy minden bizonnyal kétezer év múlva is folyni fog, de maradjunk inkább az eredeti állításnál, mindenekelőtt ugyanis azt kell tisztáznunk, hogy miért mindig a zsidóságot találják legalkalmasabbnak a vádlott szerepére. „A kisebbséget a többség mindig előítéletek szemüvegén keresztül látja. Zavarja a kisebbség, mert annak életformája megkérdőjelezi saját életformájának természetességét, igazságát, mert folyamatosan arra figyelmezteti, hogy másként is lehet gondolkozni, hinni, élni. Az ebből a létbizonytalanságból származó szorongást vetíti ki a kisebbségre. (…) Amíg a keresztények kisebbségben voltak, ők játszották el a bűnbak szerepét. Miután a kereszténység többségi vallássá vált Európában, az ellenük irányuló előítélet is megszűnt. Azaz a koncepciós perek időben korlátozottak voltak. Nemzeti kisebbségek is lehetnek előítéletek áldozatai, de míg másutt ők élnek többségben, így az ellenük irányuló előítélet térben korlátozott. Csak egyetlen példát ismerünk az európai történelemben egy olyan kisebbségre, mely évezredeken keresztül mindenütt kisebbség maradt, sosem vált többséggé, ugyanakkor nem is szűnt meg létezni, s nem olvadt be teljesen – éppen ellenkezőleg: markáns különállásával mindig jelen volt és van. Ez a zsidóság. Mivel örök kisebbség és mindenütt kisebbség, nemcsak mindig bűnbak lesz és marad, hanem a rá vonatkozó előítéletes sztereotípiák is felhalmozódnak, hogy generációról generációra továbböröklődjenek. (…) A zsidóság […] olyan kisebbség, melynek nincsen hatalma. Egyes zsidók ugyan el-elnyernek hatalmi pozíciót, de a zsidóság, mint masszív kisebbség soha. S így voltaképpen senki sem tart tőlük. Akitől félünk, azt tiszteljük is, akitől nem félünk, annak a hátán is táncolhatunk, s még azt is a nyakába varrhatjuk, hogy ő a világ tulajdonképpeni ura.” 

illusztracio 3.jpg

A Front címlapja

 

Egy demokratikus társadalomnak egyértelműen ki kell nyilvánítania, hogy melyek azok a normák, amelyeket követendőnek tart. A racionális érvelés hatástalansága miatt a legcélravezetőbbnek az elfogadhatatlan megnyilvánulásokat hangoztatók társadalmi nyilvánosságból való azonnali kizárása tűnik, ha ugyanis az antiszemitizmus a közmegegyezés értelmében szalonképtelennek számít, képviselői eredménytelenül próbálkoznak annak közbeszédbe való beemelésével. Arról ugyanis egy pillanatra sem szabad megfeledkezni, hogy törekvéseik egyértelműen arra irányulnak, hogy nézeteiket a társadalmi problémákra adható lehetséges válaszok egyikeként jelenítsék meg. A szólásszabadság ettől függetlenül mindenkit megillet, még azokat is, akik visszaélnek vele, ám egy társadalom antiszemitizmussal szembeni immunitásának kialakulásához annak egyértelművé tételére van szükség, hogy ki és mikor követ el normasértést. Szilágyi-Gál Mihály szerint „Azt kell megértenünk, hogy azok a dolgok, amiket nem kellene mondani – annak ellenére, hogy elvileg mindent kellene mondani, amit az ember mondani akar – miért más szavak, mint azok, amelyekre azt mondjuk, hogy bárki bármikor mondhatja.”

Heller Ágnesnél pontosabban aligha lehetne megfogalmazni, hogy miért fontos az antiszemita jelenségek szüntelen figyelemmel kísérése: „A holokauszt Európában történt meg, itt mindenütt megtörtént, és ugyanakkor ez sehol másutt nem történt meg. A világháborúkban Európa osztozik Ázsiával, Afrikával, Amerikával és Ausztráliával. De ami a holokausztot illeti, az egészen európai. S ezért lesz a zsidósághoz való viszony az a bizonyos lakmuszpapír, amely hűen megmutatja a mai (…) Európa arculatát.” 

illusztracio 1.JPG

Átértelmezett SZDSZ választási plakát

Az államszocializmus meglehetősen sokáig elhúzódó összeomlása alapvető társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális változásokat eredményezett. Az alkotmányos forradalom megteremtette az emberi jogok érvényesülésének lehetőségét; a többpártrendszer kialakulása véget vetett az állampárt egyeduralmának; a tervgazdálkodás csődjét fölváltották a piaci mechanizmusok; a sajtó, a szólás és a vélemény szabadsága többé nem ütközött korlátokba. A rendszerváltó évek eufóriáját azonban hamarosan a demokráciából való kiábrándulás és a szocializmus létbiztonsága utáni nosztalgia váltotta fel, az átalakulás ugyanis a társadalom széles rétegei számára elsősorban az életszínvonal csökkenését jelentette. Sokan ráadásul idegenkedni kezdtek a közélettől, mivel nem tudtak megbarátkozni a gyakran meglehetősen éles, ám egy demokráciában mégis természetesnek mondható vitákkal. Az újságírók korábban általánosnak mondható megbecsültségének vége, valamint a minőségi napilapok példányszámának csökkenése egyértelművé tette, hogy sokan egészen másmilyennek képzelték a szabad nyilvánosságot.

 

ebredo_betiltva pont com.jpg

Illusztráció a betiltva.com-ról


 

A közéleti szerepet vállaló értelmiségiek rövidesen kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy a szabad véleménynyilvánítás a leírt és kimondott szó törvényszerű leértékelődésével jár együtt. Egy diktatórikus rendszerben ugyanis, amikor legföljebb a sorok között lehet üzenni, egy publicisztikának, vagy egy nyilvános helyen elmondott beszédnek tétje van. Demokratikus viszonyok között viszont mindenki érvényt szerezhet meggyőződésének, amiben az éppen hatalmon lévők jogszerűen senkit sem akadályozhatnak meg. Ebből pedig az következik, hogy a vélemény szabadságának útjában álló korlátok megszűnése magát a véleményt teszi a korábbinál kevésbé értékessé. Amit tehát egy totalitárius rendszerben a ritkasága miatt nagy becsben tartanak, arról egy demokráciában a természetessége miatt tudomást sem fognak venni. A szavak jelentősége következésképpen nem csupán attól függ, hogy ki fogalmazza meg őket; legalább ennyire meghatározó az is, hogy milyen társadalmi környezetben hangzanak el. Kertész Imre minderről a következőképpen ír egyik esszéjében: „(…) a zárt társadalom megszűntével egy jelentős értelmiségi réteg (…) elvesztette világát. A szabadság nagy színjátékát (…) összeomlásként élte át. (…) talán először történt meg vele, hogy fölöslegessé vált. Ő, aki tökéletesen eligazodott a zárt társadalom hatalmi útvesztőiben, most (…) a szabadsággal állt szemben (…). Semmit sem értünk, ha (…) nem értjük meg (…) a fölösleges értelmiségi rettenetes, a betegségig fokozódó egzisztenciális szorongását. Réges-régi pszichózisok gyötrik: klausztrofóbia, xenofóbia, paranoiás üldözési képzetek – mindaz, amit a totalitárius hatalom, és a vele való kompromisszumok (…) fejlesztettek ki benne. Most mindehhez még a tér hirtelen kitágulása is társul, az érzés, hogy magára hagyták, egyedül van. Mindenki összeesküdött ellene, pusztul nemzete, osztálya – ő, egyedül ő ismeri a megváltó szót, de senki sem hallgat rá. Tetejében elvitatják eddig cáfolhatatlan előjogát, kiváltságait. Országát kiárusítják, idegenek kezére játsszák, sőt máris idegenek gyakorolják benne a hatalmat. Az idegen fogalma különösen fontos szerepet tölt be képzetei közt, hiszen ő maga vált idegenné egy merőben új helyzetben, melynek az a specifikuma, hogy csupa racionális válaszokat és tetteket igénylő kihívásokat indít hozzá. Ő, a fölösleges értelmiségi nem erre van fölkészülve, ő ahhoz szokott, hogy minden megoldást sürgető, valódi kérdést az ideológia hentesbárdjával csapjon agyon (kiemelések az eredetiben – Cs. Z.).” 

illusztracio 2.JPG

Az auschwitzi felirattal operáló karikatúra az internetről
 
 

A megváltozott helyzettel tehát az értelmiségiek közül sem tudott mindenki egykönnyen megbarátkozni. Ahogyan ez hasonló történelmi helyzetekben korábban is többször megtörtént már, sokan a zsidóságban vélték megtalálni kudarcaik magyarázatát. A rendszerváltást követően váratlanul és jelentős mértékben fölerősödött antiszemitizmus azonban nem volt előzmények nélküli, hiszen az államszocializmus, a közhiedelemmel ellentétben, korántsem volt mentes a zsidóellenességtől. Sem állami, sem társadalmi szinten.

Az államszocializmus évtizedei alatt hivatalosan nem létezett antiszemitizmus. Ez bizonyos értelemben így is volt, hiszen a nyilvánosság előtt valóban nem lehetett zsidóellenes véleményeket hangoztatni, ám a társadalom mélyrétegeiben ennek ellenére továbbra is jelen volt a zsidóellenesség. A kényes témák szőnyeg alá söprése, bizonyos dolgok tabuvá nyilvánítása megszokottnak számított a rendszerváltást megelőzően. A zsidósággal kapcsolatos témák közbeszédből való száműzése gyakorlatilag egészen a nyolcvanas évek kezdetéig lehetetlenné tette a zsidótörvények meghozatalával kezdődő és a zsidónak nyilvánított magyar állampolgárok deportálásával, meggyilkolásával végződő eseményekért viselt felelősség vállalását. Elsősorban tehát a múlt kibeszéletlensége, és az önvizsgálat elmaradása okolható azokért az elfojtásokért, amelyek végül nehezen gyógyítható társadalmi neurózisok kialakulásához vezettek.

A szembenézésre részben azért nem kerülhetett sor, mert a hatalom „a negatív, identitástipró társadalomlélektani közérzet fenntartásában volt érdekelt”, amit úgy érhetett el a legkönnyebben, hogy megakadályozta a huszadik századi magyar történelem elfogulatlan bemutatására irányuló törekvéseket. Ilyen körülmények között Bibó István igyekezete, amely a múlt bevallására irányult, nem találhatott követőkre. 

kurucinfo_clip_image001.jpg

Ehud Olmert karikatúra a Kuruc infóról


 

Az államszocialista propaganda mindig is előszeretettel hivatkozott arra az állítólagos erkölcsi fölényre, amely a szocializmust a kapitalizmustól egyértelműen megkülönböztette. Ehhez képest elgondolkodtatónak tűnik, hogy „(…) az antiszemitizmus a szovjet tömb egyes országaiban időről-időre – anticionista retorikába csomagolva – az állami politika része volt. (…) Az ötvenes években Magyarországon is politikai perekbe torkolló »cionista« ügyeket kreáltak, később pedig a belügyi szervek állandó megfigyelés alatt tartották a különféle zsidó intézményeket és a zsidó felekezeti élet egyes személyiségeit. A kijelölt hatóságok (…) intézkedési terveket dolgoztak ki olyan politikai kérdésekben, amelyek összefüggésben álltak vagy a pártállami logika szerint összefüggésbe hozhatók voltak a (…) zsidósággal. Jóllehet a hivatalos politika a nyilvánosság előtt ragaszkodott a zsidóság vallásfelekezeti definíciójához, a zsidókkal és a zsidó intézményekkel kapcsolatos párt- és állami dokumentumokban mindennapos a zsidóság nemzetiségként, nemzeti kisebbségként vagy etnikai csoportként való kezelése, és az ennek megfelelő intézkedések mérlegelése. A kommunista politika tehát még akkor is állandóan újrateremtette a »zsidókérdést« és az ehhez kapcsolódó fogalmakat, ha a nyílt antiszemitizmust (…) nem tolerálta.”

Ennek ismeretében azon sem lehet különösebben csodálkozni, hogy „a párt- és kormányzati szervek (…) pontosan számon tartották a látókörükbe került személyek zsidó származását, és ha ebben bármilyen szempontból kockázatot láttak, kizárólag a származásuk alapján sújtották diszkriminatív intézkedésekkel az érintetteket.”

A rendszerváltás tehát nem abban az értelemben jelent cezúrát, hogy előtte nem volt antiszemitizmus, utána viszont igen. A különbség a két időszak nyilvánosságában keresendő – amíg ugyanis a rendszerváltást megelőzően nem sikerült hallhatóvá válnia az antiszemita beszédnek, a rendszerváltást követően annál inkább. Tévedés volna azonban mindebből arra a következtetésre jutni, hogy a szólásszabadság korlátozása megoldaná a problémát. Már csak azért sem, mert nem létezik olyan jogszabály, amit ne lehetne valahogy megkerülni – a mai antiszemiták többsége egyébként is kódolt nyelvet használ. Bizonyos kifejezések használatának büntethetősége tehát nem vezetne eredményre, hiszen minden valószínűség szerint könnyen találnának helyettük olyanokat, amelyekre nem vonatkozik tiltás.

Alighanem súlyos hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy azok a fórumok, ahol az antiszemita beszéd megjelenik, nem feltétlenül ugyanannak a nyilvánosságnak a részei; hiszen magától értetődik, hogy egyértelmű különbség van a nyilvánosság egyik főszereplőjeként nyilván tartott napi- vagy hetilap rendszerint kódolt, valamint egy szűk réteg frusztrációjának hangot adó folyóirat többnyire kódolatlan zsidóellenessége között. Az antiszemitizmus esetében természetesen nem lehet még elfogadható és már elfogadhatatlan megnyilvánulásokról beszélni, ám a két nyilvánosság összemosását, az időnként tagadhatatlanul megfigyelhető hasonlóságok ellenére, mindenféleképpen szerencsésebb elkerülni.

Ennek legegyszerűbb módja a centrumban és a periférián zajló antiszemita beszéd egymástól való egyértelmű megkülönböztetése. A kettő között az a leglényegesebb eltérés, hogy az előbbi potenciális közönsége a szélesebb nyilvánosság, az utóbbi ezzel szemben jóval korlátozottabb érdeklődésre tarthat számot. 

plakat a végül betiltott vetítésről.jpg

Plakát a végül betiltott vetítésről

 

A különböző neofasiszta újságokban közölt írások – a vizsgált időszakban – tartalmuk ellenére nem jelentettek igazán komoly veszélyt a demokratikus rendszer számára. Egyrészt az alacsony példányszám és az ebből következő korlátozott hozzáférhetőség miatt, másrészt azért, mert akik ezeken a helyeken publikálnak, jórészt teljesen ismeretlenek a közvélemény előtt – aminek következtében hatásuk is elenyészőnek mondható.
A centrum antiszemitáinak már jóval nagyobb esélyük van arra, hogy mondanivalójukkal hatást gyakoroljanak az emberek gondolkodására, a nyilvánosság legitim fórumainak használata ugyanis bizonyos mértékben nézeteiknek is legitimitást biztosít. Ha a zsidóellenes tartalom szabadon, bizonyos médiumok akaratlan vagy nagyon is tudatos támogatása révén eljut azokhoz, akik hajlandóságot mutatnak a társadalmi problémák zsidósággal összefüggésbe hozott értelmezésének elfogadására, akkor értelmi szerzői elérték céljukat.

A határvonalak meghúzásának fontosságát tehát nem lehet elégszer hangsúlyozni. A kódolt antiszemita beszéd természetesen továbbra is jelen van, ami azonban egészen más jellegű probléma, mint mondjuk a holokauszt tagadása vagy relativizálása, ezeknek a törekvéseknek a leleplezése ugyanis viszonylag egyszerű, egy kódolt szöveg igazi jelentését viszont csak az értheti meg, aki képes dekódolni azt. A helyzet paradoxona tehát az, hogy az antiszemiták által használt nyelvet azoknak is el kell sajátítaniuk, akik nem kívánnak egy nyelven beszélni velük.

Mindenekelőtt azonban azt kell tisztázni, hogy mi az antiszemitizmus, illetve azt, hogy ki tekinthető antiszemitának. Bibó István meghatározása szerint „(…) az antiszemiták (…) számára a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatok oly élességgel és egyoldalúsággal jelentkeznek, hogy a belőlük származó általánosítások egész szemléletüket betöltik és őket a teljes valóság érzékelésére képtelenné teszik. Antiszemita alatt (…) azokat kell értenünk, akikben a zsidók különböző veszedelmes tulajdonságairól, mohó és csaló vagyonszerzéséről, erkölcsileg és politikailag destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra hajlandóságáról egy összefüggő kép alakult ki és rögződött meg. Az antiszemita (…) a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában (kiemelések az eredetiben – Cs. Z.)”. A továbbiakban ezt a meghatározást tekintem irányadónak.

Tanulmányom kizárólag az 1998-2006 közötti antiszemita megnyilvánulásokat tekinti tárgyának, a rendszerváltástól 1998-ig tartó időszakot ugyanis Novák Attila korábban már vizsgálta. Az első fejezet az elmúlt nyolc év politikatörténetéről kíván vázlatos áttekintést adni. Erre azért van szükség, mert a zsidóellenes előítéleteket érdemes a közéleti eseményekkel összefüggésben vizsgálni. A második fejezetben a politikai antiszemitizmusról lesz szó, vagyis a különböző pártokhoz, illetve a politizálással foglalkozó álcivil szervezetekhez köthető zsidóellenességgel. A harmadik fejezet az antiszemitizmus tipológiájával, a negyedik a határesetekkel, vagyis az egyértelműen antiszemitizmusnak nem nevezhető megnyilvánulásokkal foglalkozik. Sajnos külön fejezetet érdemel a holokauszttagadás és -relativizálás, a náci és nyilas reprintirodalom, valamint a temető- és emlékműrongálás is. A tanulmányom végén található függelékbe a hazai antiszemitizmus vizuális megnyilvánulásaiból válogattam.

A teljes tanulmány itt tölthető le, PDF formátumban!

Szólj hozzá!

2010.08.24. 19:29 Csőke Zoltán

A holokauszt elviselhetetlen nehézsége

Címkék: holokauszt zsidó világháború haláltábor garai andrás júda az ördög vigyorgott a lángokból

Bizonyos olvasmányok egyszerűen megfekszik az ember gyomrát. Időként még a legedzettebb gyomrokat is, úgy látszik, nem is olyan egyszerű közömbösnek maradni, még akkor sem, ha egyesek előszeretettel állítják ennek az ellenkezőjét. 

Jómagam számtalan holokauszt-memoárt olvastam már, Garai András Júda visszaemlékezése, Az ördög vigyorgott a lángokból, azonban sokkal jobban megviselt, mint korábban bármelyik. Képtelen voltam egyszerre végigolvasni, néhány napra mindig le kellett tennem, hogy elmúljon az állandóan visszatérő rosszullét, pedig vékonyka kötetről van szó. Az „olvashatatlanságról” persze egyáltalán nem a szerző tehet, sokkal inkább a vele történtek, amelyek még évtizedekkel később is fölfoghatatlanok.

 

Az ember, tisztelet a kevés kivételnek, persze elképzelhetetlen mélységekig képes alámerülni, igaz, erről a legtöbben hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Előre megfontolt szándékkal üvegburát építeni magunk köré azonban nem lehet. A szavak időnként komoly sebeket képesek okozni rajtunk, az ellenállás pedig gyakran teljesen hiábavaló. Talán nem kellene ilyesmiről olvasni, ha már egyszer ennyire nehezen viseljük. Lehet. De ennyivel mindenféleképpen tartozunk azoknak, akiknek nem maradt lehetőségük a tanúságtételre, hiszen a túlélőknél sajnos több volt az áldozat. És mindezt ráadásul nem lehet meg nem történtté tenni sem.

 

Nem bocsátkoznék részletekbe, bevallom, azért (is), mert képtelen lennék rá. Garai pokoljárásából ugyanis nem volna tisztességes részleteket kiragadni, úgy teljes, ahogy van. Történet egy fiúról, akit származása miatt ítéltek halálra. Csak aztán megmenekült. Óriási szerencsével, megsebzetten, de akkor is, legalább. Másokkal ellentétben.

 

Garai András Júda: Az ördög vigyorgott a lángokból. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008., 156 oldal, 2300 Ft.

 

Szólj hozzá!

2009.11.27. 15:14 Szombatblog

„Cionista, magyargyűlölő” – avagy a Faludy-gyalázás

Címkék: faludy jobbik antiszemitizmus

Faludy Gyorgy.jpgMint már a sajtó, köztük a Szombat is beszámolt róla, skandalum történt a békéscsabai közgyűlés október 8-ai közmeghallgatásán, ahol a Jobbik helyi elnöke, egyben Békés megyei alelnöke kirekesztette a magyarságból Faludy György költőt. Ez ellen csak egyetlen képviselő tiltakozott. Ennél azonban több és szomorúbb a történet. Rekonstruálva az ott elhangzottakat és áttekintve az erről szóló híradásokat, megpróbáljuk szövegkörnyezetbe helyezni az eseményeket.

Bod Tamás írása a Szombat weboldalán olvasható.

Szólj hozzá!

2009.11.22. 15:00 Szombatblog

Megjelent a Szombat novemberi száma: Száz év Tel-Avivban

Címkék: izrael tel aviv

Szombat 2009. novemberKlein Rudolf: Tel-Aviv száz éves
Tel-Aviv városa idén ünnepeli fennállásának századik évfordulóját. Ritka ez egy olyan országban, ahol nehézen található nagyobb település, mely nem szerepel a Bibliában, illetve történelmi forrásban. De itt éppen a fordítottjáról volt szó: az új zsidó földnek megteremteni a modern (nagy)városát, amely ugyan nem az első az új óhazában, ám új lapot nyit az egyetemes várostörténetben is.

A világ és a judaizmus: Képzeletbeli veszélyek és valós lehetőségek – Avraham Burg írása
Az ultra-ortodox rabbik új ellenséget kreáltak maguknak a nem zsidó ellenség helyett: a zsidók világi életmódját és magukat a nem vallásos zsidókat. Ebben a harcban az ultra-ortodoxia fegyverei ugyanazok, mint amit a történelem során már többször használt sikerrel az ellenségei ellen. A legfontosabb fegyver az oktatás. A külvilággal dacoló judaizmus újabb nemzedékeit nevelik fel, hogy az ultra-ortodoxia – persze világi pénzen – jóllakhasson és közben az ultra-ortodox káposzta is megmaradjon.

Szólj hozzá!

2009.10.22. 10:08 Kisvári Kinga

2009. október 18. – Bensőségesebben

Címkék: izrael

Mielőtt kijöttem volna Izraelbe, sokan riogattak azzal, hogy milyen nehéz lesz elviselni az „izraeli pofátlanságot”, ahogy lelöknek a buszról, kilöknek a sorból. Kicsit féltem is tőle.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2009.10.13. 12:19 Kisvári Kinga

2009. október 10. Szimhát Tóra – Jeruzsálemben

Címkék: izrael

Sokfajta zsinagógában voltam, mióta itt vagyok Izraelben. De ahol az ünnep estéjén voltunk, az ragadott meg a legjobban. Karlebach zsinagóga volt, gyönyörű dallamokat énekeltek. Annyian voltak, hogy rengetegen be sem fértek! Mi is csak az egyik ablak alatt hallgattuk a gyönyörű dallamokat. Itt nem volt karzat, középen paravánnal választották ketté a nők és a férfiak részét. Nagyon jó volt, hogy mindenki énekelt. A nők és a férfiak is.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2009.10.12. 09:34 Kisvári Kinga

2009. október 3. Szukkot – Akko

Címkék: izrael

Akkoba Netanyaról vonattal a legegyszerűbb menni. El kell hogy áruljam, Izraelben egy élmény vonatozni. Főleg akkor, ha valaki a MÁV-hoz szokott… A vonatok gyorsak, csöndesek és kényelmesek. A gyorsaságot nem kell magyarázni. Csöndesek. Amikor nem utazik sok ember, nincs beszéd-zaj, akkor olyan csönd van a fülkében, hogy egy zacskó kinyitása is hangosnak számít. A telefonállás kiabálásnak hat.

Kényelem. Eddig kétfajta vonaton utaztam. Egyszintesen és kétszintesen. A kényelmes ülések szövettel vannak bevonva. A légkondi alap, nincs első meg másodosztály. Viszont tisztaság az van, az ablakokon ki lehet látni. És ami legmeglepőbb és legkülönlegesebb volt számomra, az az, hogy még konnektor is van a vonaton!

Akkoban arabok és zsidók is laknak vegyesen, keresztények is lehetnek ott, mert hallottam harangot. Először, mióta Izraelben vagyok. A szukotti-sabati vacsora szép volt, a sátorban nagyon hangulatos. De nem ez az, ami igazán megfogott engem az ott töltött sabatból.

6 komment · 1 trackback

2009.10.09. 10:26 Kisvári Kinga

2009. szeptember 28. (Jom Kippur) Raanana

Címkék: izrael

Ez volt az első Jom Kippurom Izraelben. És összehasonlíthatatlanul más volt, mint az eddigiek. Teljesen más dolgok határozzák meg az ünnepet otthon, a diaszpórában, mint itt Izraelben.

23 komment · 1 trackback

2009.10.09. 08:33 Szombatblog

Megjelent a Szombat októberi száma

Címkék: komlós aladár

Van-e „zsidó lélek”?

Vita Komlós Aladárral - a Szombat folyóirat októberi számában

A Szombat októberi száma az irodalomtörténész-író nyolcvan éve megjelent, nagy port kavart, ma is kérdéseket provokáló írásával foglalkozik, melynek a témája: a zsidó lélek.

„Vannak, akik tagadják, hogy egy-egy népközösség tagjaiban nagyjából ugyanaz a lélek él. Főleg zsidók szoktak elutasítani minden faj-elméletet, ösztönösen érezve, hogy ezekből fonják nyakukra az antiszemitizmus kötelét. Mások a tudományos exaktság nevében vonják kétségbe a faji elméletek valóban gyakran könnyelmű és pontatlan tételeit. Sem ezekkel, sem azokkal nem vitatkozom; egyszerűen megkísérlem megrajzolni a zsidó lélek néhány vonását (...) A zsidó nem mer állítani, mert nem akarja vállalni a felelősséget. A kérdező válasz ebből a szempontból kényelmesebb, mint a pozitív kijelentés. Nagyobbak lehetnek a racionalizmus veszélyei az erkölcsi cselekvés terén.” (Komlós Aladár)

1 komment

2009.10.05. 17:56 Kisvári Kinga

2009. szeptember 19-20. (Rosh Hashana) Zichron Yaakov

Címkék: izrael

Emlékszem, tavaly Rosh Hashanakor azt mondtam, hogy jövőre ilyenkor Izraelben leszek.

Izraelben vagyok.

Az ünnepet egy félig indiai, félig jemeni családnál töltöttem, úgyhogy egész érdekes hagyományokkal ismerkedhettem meg. Először is az étkezés. Ez számomra valami hihetetlen élmény volt. Én általában lassan, de sokat eszem, ezért utolsóként szoktam fölállni az asztaltól. Itt ez nem így volt. Az ünnepi vacsorát egy kis „széder”-rel kezdtük. Először az édeset, utána a sósat, savanyút. Datolya, gránátalma, mézes alma, mézes tök, bab, hal… Ez fölért egy kisebb előétellel. Utána, vagy negyed órán keresztül csak ültünk az asztal körül, és beszélgettünk. A kis széder is hosszúra nyúlt, mert szinte minden féle ételt megszakított egy kis beszélgetést. Aztán nekiültünk a főételnek. Egy kis saláta, kalács, meg valamilyen csirkés-zöldséges-összesült finomság. Na, ez pont jó lesz egy kis könnyű vacsorának. Befejeztük, megint beszélgettünk, majd hirtelen kiraktak az asztalra két hatalmas fazekat. Húsleves, hatalmas húsokkal, csirke, krumpli… A „szedek egy kicsit” itt legalább három nagydarab húst jelent. Amikor az ember már majd’ kipukkan, már nem is az asztalnál ültünk, na akkor jött a tea és a süti.

Így eszegettünk két napig.

Szólj hozzá! · 1 trackback