Akkoba Netanyaról vonattal a legegyszerűbb menni. El kell hogy áruljam, Izraelben egy élmény vonatozni. Főleg akkor, ha valaki a MÁV-hoz szokott… A vonatok gyorsak, csöndesek és kényelmesek. A gyorsaságot nem kell magyarázni. Csöndesek. Amikor nem utazik sok ember, nincs beszéd-zaj, akkor olyan csönd van a fülkében, hogy egy zacskó kinyitása is hangosnak számít. A telefonállás kiabálásnak hat.
Kényelem. Eddig kétfajta vonaton utaztam. Egyszintesen és kétszintesen. A kényelmes ülések szövettel vannak bevonva. A légkondi alap, nincs első meg másodosztály. Viszont tisztaság az van, az ablakokon ki lehet látni. És ami legmeglepőbb és legkülönlegesebb volt számomra, az az, hogy még konnektor is van a vonaton!
Akkoban arabok és zsidók is laknak vegyesen, keresztények is lehetnek ott, mert hallottam harangot. Először, mióta Izraelben vagyok. A szukotti-sabati vacsora szép volt, a sátorban nagyon hangulatos. De nem ez az, ami igazán megfogott engem az ott töltött sabatból.
Elég zavarosan jött át az információ, de amit megtudtam a város zsidó-arab lakosságáról, az a következő. Az elmúlt évig a zsidók és az arabok békében éltek együtt a városban. Majd tavaly Jom Kippurkor (előzményekről nem tudok) egy arab provokatív szándékkal kocsival behajtott a vallásos negyedbe, és bömböltette a zenét. Erre persze kirobbant a vita, gondolom elég csúnya dolgok is elhangozhattak. Majd az arab elhajtott, de nemsokára egy egész bandával tért vissza. Itt fölmerül a kérdés az előre megtervezettségről is…
Miután a Jom Kippur befejeződött, megkezdődött az igazi összecsapás. Boltokat gyújtottak föl, mindkét részről, az emberek összeverekedtek. A zavargások egészen Hannukáig elhúzódtak. Azóta a viszony megromlott a két nép között. Az, hogy vendéglátóim eléggé arabellenesek voltak, sajnos nem lepett meg. Próbáltam közelíteni az álláspontunkat egymáshoz, kevés sikerrel. Szerintem egy zsidó nem állhat ellenszenvvel egy egész néphez. Pont nekik kéne megérteni, hogy nincs olyan, hogy egy népből mindenki „rossz” vagy „jó”. Semmi sem homogén. Szerintük, ha ők is utálják a zsidókat, a zsidók is nyugodtan utálhatják őket.
Délután elmentünk a városba sétálni. A tengerparton sajnos ismét találkoztam Izrael csúnyábbik arcával is. Ez jelen esetben a tengerbe ömlő csatornában testesült meg.
A város maga amúgy nagyon szép. Az Óváros szűk sikátorai teljesen elvarázsoltak. Amikor kiértünk a sikátorokból, akkor viszont sajnos elég hamar magamhoz kellett térnem. Ahogy sétáltunk az utcán, egyszer csak egy becsapódó kő zaját hallottam. Odanéztem. Pont mellénk esett. A kő becsapódott, majd tovább csúszott. Nem esett, dobták. Hátrafordultam, de hogy ki volt az, azt nem láttam. Továbbmentünk. Yarin (mert náluk voltam, a családjánál) nem lepődött meg, csak annyit mondott, hogy „Látod, erről beszéltem.” Rám először dobtak követ, de mivel Yarin ilyen nyugodtan sétált tovább, nekem sem volt időm a szívemre venni a dolgot.
Csak most gondoltam bele, hogy az a kő fejbe is találhatott volna. Bár lehet, hogy nem. Szinte látom magam előtt. Egy tizenéves suhanc elbújt egy romos házban, kezében egy kővel. Dobogó szívvel várta, hogy végre alkalmas legyen az idő, és egy zsidó elsétáljon a rejtekhelye előtt. Már biztos régóta készült erre a pillanatra, hogy bebizonyítsa, ő is van annyira belevaló, hogy köveket hajigáljon a zsidókra. Meglátott minket. Célzott, dobott. De a kő talán nem véletlenül tévesztett célt. Az utolsó pillanatban valami megszólalhatott benne: talán a félelem a következményektől, talán hogy ezt mégsem kéne. És ez volt az, ami eltérítette a kezét.
Még ezek után sem lángolt föl bennem semmiféle harag. Inkább sajnálat. Hogy ez a két nép nem tud együtt élni, valami olyan miatt gyűlölik egymást, amit talán meg sem tudnak fogalmazni.